Talán mégis vannak csodák, valahol Európában – Harkányi Endre halálára

Harkányi Endre a holokauszt következtében  olyan rettenetes lelki terheket cipelt, amelyektől csak a színpadon, másvalaki bőrébe bújva tudott megszabadulni – ám akkor is csupán rövid időre... 

„Az én életem is mindig arról szólt, hogy mindent át kell vészelni. A második világháborút, a holokausztot, ötvenhatot, a szüleim elvesztését, mindent..." – mesélte a színművész korábban a Magyar Narancsnak.

Harkányi Endre / Forrás: PORT.hu

Kilencven éves korában elhunyt Harkányi Endre Kossuth-díjas színész, pontosabban Színművész – számára ugyanis a művész szó rangot jelentett, a művészet pedig kivételes életlehetőséget a saját démonaival való szembenézésre. Pedig meglehetősen későn ismerte fel, hogy az ő valódi világa a színre vitt fikció maga: a színház és a film varázslatos, rejtelmes és titokzatos univerzuma. Ahol egy-egy előadás és egy-egy film erejéig a színészekkel együtt elhisszük, hogy van remény, van igazság, van szépség, lám, csak meg kell mutatni...

Pedig ő hazulról azt hozta magával, hogy ,,nincsenek csodák". Édesanyját elvesztette a holokauszt alatt, édesapja pedig hazajött ugyan a munkaszolgálatból, de rövidesen meghalt – így a korán elárvult, holokauszt-túlélő Harkányi Endrének mi lettünk a nagy családja: a nézők. 

,,Nincsenek csodák", ezt tanította neki egy tanára is a színművészetin, s Harkányi Endre hitt neki. Hiszen valóban: a színházban tulajdonképpen tényleg „csak" színészek vannak. S egy hosszú, szeretettel és népszerűséggel övezett, több évtizeden át tartó rivaldafény kellett számára ahhoz, hogy a Valahol Európában című remekműből megismert érzékeny, sokat szenvedett, magyar zsidó kisfiú megértse: igenis vannak csodák, feltéve, ha nem hadakozunk ésszel a létezésük ellen. 

Ilyen csoda az, ha egy-egy pillanatra elhiszi a néző: van valami földöntúlian igaz abban a fura nagyüzemben, amit kőszínháznak hívnak. És ez a földöntúli igazság az, hogy akkor is érdemes színpadra állni, amikor nem látni semmi értelmét; hogy akkor is elhallatszik a színész hangja a másik ember szívéig, ha a színpadon történetesen egy szót sem szól; és akkor is valódi könnyekkel tudunk megsiratni valakit, akinek az igazi énjét nem is ismertük, csak azt a Valakit, akit a színpadon vagy filmben láttunk belőle. 

Hiszen miután legördült a függöny, s kihunytak a fények, Harkányi Endre visszaváltozott azzá az érzékeny, sokat szenvedett, magyar zsidó kisfiúvá, amilyennek megismertük... S hiába igyekezett aztán még idős korában is mosolygósan, derűsen nézni erre a sokszor kibíhatatlan, s mégis csodálatos világra, a tekintete mégis azt üzente, hogy az a bizonyos kisfiú hordta az ő igazi arcát. Valahol messze, Európában.

Emlékéből és emlékeiből fakadjon áldás!

Harkányi Endre, Kossuth-és Jászai Mari-díjas színészművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1934. március 26-án született Budapesten, a Józsefvárosban. Szüleit a vészkorszakban vesztette el: édesanyját deportálták, édesapja az ukrajnai munkaszolgálatból betegen tért haza és hamarosan meghalt, ő maga egy csillagos házban élte túl a holokausztot. Harkányi Endre az egyik legismertebb, korszakos jelentőségű művész, a magyar színházi élet meghatározó egyénisége volt.

Harkányi Endre temetésére 2025. február 27-én, csütörtökön délelőtt 10 órakor kerül sor a Kozma utcai zsidó temetőben. A gyászszertartáson a művész urat dr. Verő Tamás főrabbi és dr. Nógrádi Gergely főkántor búcsúztatja.