Isten veled, Deutsch Bácsi!

2022. Március 28. / 12:13


Isten veled, Deutsch Bácsi!

Egy jó emberrel kevesebb lett a világ pont akkor, amikor szükség van. Nem tudom, létezik-e még a világ, ahonnan érkezett, amit képviselt. Tanára volt a rabbiképzőnek, de egy gyárban kezdett dolgozni fiatal fiúként és nem váltott munkahelyet egész életében a nyugdíjba vonulásig.

Mikor megismertem, már picike, mosolygós ember volt kalapban. Halk szavú. Szerettem tanulni tőle, mert szeretettel tanított mindenkit. Könnyű volt figyelni rá. Írt is. Cikkeket, könyvet, olvasmányos hetiszakasz-magyarázatokat, amiket péntekről péntekre elolvastam a neten. Kedvenc Tanárunk volt. Ágit is tanította. Nála szigorlatozott judaisztikából. Meghívtuk az esküvőnkre is. Nem jött el. Mikor éjjel hazaértünk a lagziból egy levél várt minket a postaládánkban. Elsétált hozzánk, négy sarok. A nagy augusztusi meleg miatt nem mert elindulni, elnézést kért. Sok boldogságot kívánt és még egy ropogós bankjegyet is tett a borítékba.

Ha rá gondolok, akkor van értelme ezeknek a jelzőknek: szelíd, jámbor és Istenfélő. Tudom kihez társítani. Valahogy természetes volt, hogy mi készítsünk vele egy nagy interjút 2010 nyarán, a Lativ Kolel papírra nyomtatott újságjába, a Forrásba az életéről. Órákat voltunk nála. Amikor gurulunk este hazafelé, gyakran felpillantottunk, ég-e még náluk a lámpa.

Ha van pár percetek felidézni a hangját, ahogyan magyaráz, akkor olvassátok el. Áldassék az Igaz Bíró! Baruch Dayan haemet!

***

„Gádor György–Wéber Ágnes: Tanár úr. Mindenki Deutsch bácsija.

Málnaszörppel várt minket világos újlipótvárosi otthonában. Bárhol bármiről tartson előadást, közönségében derűs figyelmet teremt. Nyugodtan beszélhet halkan. Úgy tanít, mintha esti mesét mesélne és mi nem akarunk elaludni, hogy minél tovább tartson.

Törékeny alakját, újságcikkeit, könyveit, Tóramagyarázatait az internetről rengetegen ismerik. Róla, szerénysége miatt, sokkal kevesebbet tudunk. Ő is inkább régi nagy rabbikról, sok jó rendes vallásos zsidó emberről mesél, hogy emléküket megőrízzük. Hadd együnk mi is egy újabb kanállal a jiddischkeitből. Hiteles forrás.  

G. Gy.: Az az igazság, hogy már régóta ismerjük Deutsch bácsit, mert hallottuk előadásait Debrecenben, hallottuk az egyetemen, a Kolelban, de keveset tudunk arról, hogy Deutsch bácsi is volt gyerek, mikor és hol született?

1936 január elsején, Pesten születtem. Chéderbe a Dessewffy utcába jártam, a Fischer bácsihoz. Első osztályban már tudtam olvasni. Emlékszem az első hittan órán az anyag a minche ima volt, a többi gyerek is tudott olvasni. A Dob utca 35-be jártam. Speiser Mártonnak hívták a tanítót, aki egyben a Kazinczy utcai templom karmestere is volt. A Kazinczy utcai templomban kb. 12 fiúból és vagy 8 felnőttből álló kórus működött, amelynek volt egy nagy sztárja Kollmann Hási rabbi. Az elsőt, a másodikat elvégeztem, a harmadikat már nem, mert 1944. március 19-én bejöttek a németek és akkor megszakadt az iskola. A többit csak a háború után lehetett pótolni.

A háború után a szüleim nem jöttek vissza. Anyukámat a házból vitték el novemberben, apámat október 15-én vitték a sörgyárba munkaszolgálatosnak. Volt a házban valaki, akitől hallottuk, hogy találkozott vele Mauthausenben és látta is, hogy végelgyengülésben halt meg. Az anyám Ravensbrückben halt meg. Ezt onnan tudom, hogy a nővérem kapott hivatalos értesítést. Tehát lényegében ennyit tudok mondani.

A nagymamám és a nagymamám testvére volt, akik az összeköltözés során jöttek hozzánk. A nagymamám pont a Vasvári templommal szemben lakott. Aztán a Paulay Ede utcába, a csillagos házba költöztettek minket.

Hárman vagyunk testvérek, van egy bátyám, aki 1945-ben ment ki Izraelbe és van egy nővérem, aki 1973-ban ment ki Amerikába. Itt Magyarországon a feleségem rokonain kívül nincs senki rokonom. Deutsch sincsen, bár rengeteg Deutsch van, de egyik sem rokonom, mert mi Máramarosszigetről származunk.

A harmadikat befejeztem Pesten és a negyediket is. Először a mezőkovácsházi gyermekotthonba kerültem, mert a nagymamám és a nagynéném nem tudtak három gyereket eltartani. Grossberg Slomó volt az, aki ezt intézte. Ő a Pirké Avodat Jiszraélnek volt a vezetője. Nagyon rendes emberek között voltam ott, Glauberéknek hívták őket és cipőboksszal foglalkoztak a háború előtt, és ők ajánlották fel a házukat erre a célra, mert pont fordított volt a helyzet vidéken, mint Pesten. Pesten a gyerekek és az idősek viszonylag megmenekültek, elvinni a munkaképeseket, középkorúakat vitték el vagy a fiatalabbakat. Vidéken pont fordítva. Vidéken a deportálásban a gyerekeket és az öregeket megsemmisítették. Tehát ott voltak középkorú emberek, akik gyerekeket akartak magukhoz venni. Szépen ellátták őket, egyébként csak jót mondhatok róluk még akkor is, hogy, ha azt a házat a patkányok szétették. Volt az, hogy beteg voltam, este sötét volt, és jöttek elő a patkányok, a kezemből ették ki a sajtot. Az otthon ott megszűnt és Csornán folytatódott. Csornán egyébként jesiva is volt, ahol Naftali Krausz is tanult. Nagyon kulturált, szép helyen, egy villában voltunk külön a fiúk, külön a lányok. Onnan kivittek Svájcba, mert belecseppentem a 30 legsoványabb gyerek közé, akiket három hónapra kivittek. Először családoknál voltunk, aztán a Pirké Avodát Jiszraél nagyon szép szállására kerültünk. Közben a gyermekotthon megszűnt és Debrecenbe kerültünk, ott is fejeztem be az általános iskolát, ami nem volt könnyű. Nem volt könnyű azért, mert nagyon-nagyon hálás vagyok a gyermekotthonnak, de ott elsősorban a vallási oktatás volt a fontosabb, a világi oktatás az kevésbé volt fontos. És akkor egy-egy tanító tanította a 8 osztályt. És akkor tessék elképzelni, hogy hirtelen bekerültünk egy rendes iskolába, ahol ugye külön tanárok voltak, pl.: matematika. Ahol latinnal írtak a táblára – vagy milyen nyelven!? J Akkor úgy éreztem, hogy elvettek tőlem néhány évet, hogy a chéderben tanultam, pedig most már tudom, hogy bár lettem volna még szorgalmasabb ott és a gyermekotthonban. Aztán egy ipari tanuló iskolát végeztem el, az is egy gyorstalpaló volt, mint annak idején minden. Mindent olyan gyorsan kellett csinálni, egy éves volt. Varrógép kezelői papírt kaptam, varrógép gyárban dolgoztam, festőműhelybe kerültem. Az érettségit, a vegyésztechnikusi minősítést később a Bánkit mind este tettem le. Például nem fogják elhinni, hogy kinél vizsgáztam kémiából?

W.Á.: Sommer Lászlónál? (Mazsihisz Oktatási Osztályának vezetője, az ORZSE oktatója, kémia szakos tanár)

Igen, ő vizsgáztatott, akkor még nagyon fiatal volt, kezdő tanár. Üzemeltető vegyészként végeztem a Bánkin. Lényegében azt nem mondhatom, hogy teljesen fizikai munka, hiszen a feladatom — főleg a legutolsó időben a Műfémből, mint vegyésztechnikus mentem el.

Az ember megnézi ezt a képet, akkor látja, hogy a hősidőben varrógépet ecsettel festették, aztán szórópisztollyal, gépekkel, mostanság műanyag porszórással. És az már vegyészt igényelt. Egyébként patyolat tiszta volt ott már a műhely, csak én voltam olyan, mint egy molnár, mert én tisztítottam ki a színek után a gépeket, amire nagyon kellett vigyázni, mert, ha egy porszem benne maradt, akkor mákos volt a munka utána, mintha hó lepte volna be.

Korán keltem, fél négykor, öttől már dolgoztam, és sokszor gyalog mentem haza, mert lekéstem az utolsó villamost.

60 évesen mentem nyugdíjba, talán egy kicsit korábban, mert megromlott az egészségi állapotom és a látásom.

Ahogy még nem mentem nyugdíjba, mert előzetes betegállományban voltam, az utolsó két vagy három hónapban, gondoltam, hogy mi lesz velem, hívtak kis vállalatokhoz, hogy menjek oda festőnek, de nem kellett mennem sehová. Prof. Schőner Alfréd főrabbi rektor úrral és Schweitzer főrabbi úrral találkoztam a Vasváriban - ahol együtt imádkoztunk – akik olvasták írásaimat, tudtak vallási neveltetésemről, ismerték templomi tevékenységemet és Schőner rektor úr elhívott tanítani az egyetemre.

A Vasváriban 30 évig voltam gábe. Kerekes Béla barátommal vittük Róth bácsit, mint gólya viszi a fiát, hogy lejnoljon valaki, de aztán már ő nem bírta és nekem azt mondta, hogy én lejnoljak. Hát, így lett belőlem gábe. Akik ott voltak akkor, nekik tetszett.

Már minden írói álmomról lemondtam, amikor nyugdíjba vonultam és akkor véletlen kiderült, hogy mégis írhatok, amit egyébként Naftali Krausznak köszönhetek, mert írt egy cikket, ami annyira felháborított, hogy válaszként azt írtam „Méregtelenítés” és akkor megbeszéltem Kardos Péter főrabbival, hogy írhatok-e az Új Életbe, és azóta jelennek meg cikkeim. Naftali Krausz egyébként meglepően jól reagált a cikkemre. Naftali Krausz cikke arról szól, hogy Mózes kell ahhoz, hogy az emberekből kivezesse a gálutot, mert az bennünk van. Én erre azt tudtam mondani, hogy két baj van: Az a baj, ha az ember a galutban úgy viselkedik, mintha Izraelben lenne, és az lenne a másik baj, ha Izraelben úgy viselkedne, mintha a galutban lenne. Tehát mindenütt úgy kell viselkedni, ahol éppen vagy! Ha a diaszpórában vagy akkor úgy kell viselkedni, ahogy a diaszpórában. Vagy különben, ha úgy viselkednénk, mintha otthon lennénk, abból baj lesz és fordítva. Egyébként a vitánk köztünk mindig éppen ebben van. Különben jó barátok vagyunk, de rég nem írtunk egymásnak. Naftali Krausz Ősi Forrás sorozatát nagyon sokra tartom. Az EMIH-el kapcsolatban szakadt el a cérna. Amit nemcsak azért helytelenítek, mert egész életemben a zsidóság egységét hordtam, és nemhogy még nagyobb darabok legyenek, hanem egy kaput kinyitott. Kinyitott egy ajtót az EMIH, bárki alakíthat hitközséget és egymás után is fognak alakulni a hitközségek. Most már hány van? A reformnak már van kettő, van az EMIH, van az ortodox, a neológ. Mit tudom én, hogy a Status Quo van-e vagy nincs?

G.Gy.: Visszatérve a gyerekkorhoz, van-e emléke az ízvilágról?

Ilyet nem tudok mondani, de a debreceni gyermekotthonnak a konyhavezetője-szakácsnője a Kohn néni volt, aki Frőhlich Róbert főrabbi nagymamája volt. Ő annyira vigyázott a gyerekekre, nagyon rendes ember volt, ha a gomb leszakadt, azt is megvarrta. Amikor voltak sebek valamennyire pótolhatták a szülői házat, de amikor elindultunk az életbe, akkor ott nem tudták pótolni a családi hátteret.

Lehet, hogy ha az életem nem úgy alakul, ahogy alakult, ahol 15 éves koromban bevittek egy gyárba és akkor ott maradtam 60 éves koromig. Ugyanakkor nem bánom, hogy eltöltöttem ott 45 évet, mert ezt a világot is megismertem, nagyon sok rendes emberrel találkoztam.

A gyár Kőbányán a Sörgyár mögött a Kada utcában volt, hosszú, kanyargós út, azért neveztem el Kada körútnak. (Az ott szerzett kollégáiról és barátairól a Gyökér, szár, virág c. művében ír.)

Ez volt az első könyvem: „A Gyökér, szár, virág” – ami arról szólt, hogy a gyökér az őseink, azok megvannak, sajnos legtöbben már a föld alatt vagy azt se tudjuk, hogy hol. A virágok azok maguk, jönnek és főleg abban az időben, mikor én odajöttem (ORZSE) akkor egy osztályban 16-18 ember volt. Divat volt hozzánk járni, nagyon erős felvételik voltak. Az is nagyon jó volt, hogy a harmadikosokat három hónapra kivitték Izraelbe, nagyon jól beszéltek héberül mire visszajöttek. Ha nem is lett belőlük judaisztika tanár, a héber nyelvet megtanulták, el tudtak helyezkedni.

A szár az nem volt. A szár: vagy kimentek külföldre, vagy beilleszkedtek a társadalmi rendszerbe, középkorúakat nem lehetett látni a zsinagógákba. Úgyhogy erről szól a Gyökér, szár, virág, ami önéletrajzi ihletésű könyv.

A második az „Ajtónyitás”, az éppen arról szólt, hogy hogyan lehet az ajtót kinyitni: nagy viharba kerül egy kiránduló család. És végre-végre találnak egy menedékházat, de a ház kapuja zárva van. Valahogy a gyerek befér rajta, fel is mászik, bemegy a házba, és ő nyitja ki a szüleinek az ajtót. Tehát egészen addig az volt, hogy a felnőttek viszik el a gyereket a templomba, most fordítva, most a gyerekek viszik el a szüleiket a zsinagógákba. Ez az ajtónyitás erről szólt, hogy azért is kinyitjuk az ajtót, hogy megmutassuk magunkat.

G.Gy.: Van jó ötlete Deutsch bácsinak, hogy hogyan tudjuk a zsinagógákba lecsábítani az összes pesti zsidót?

Azt hiszem lehetetlen, sajnos lehetetlen, mert ezt már mindenki megpróbálta. Dob 35-ben volt jesiva is, Herczog László, Schöner Alfréd, Deutsch Róbert, Deutsch Mendu, Ráv Weisberger testvérek jártak oda, meg olyanok, akik nem lettek rabbik, de hagyomány hű emberek maradtak. Hát, szóval én nem nagyon tudok újabb ötletet mondani… Jó ötlet ez a Lativ, a Király utca 16, és amit csinálnak a Ráv Weiszbergerék, és jó dolog, amit nálunk csinálnak. Jó dolog az ORZSÉ-n a közösségszervező szak, ott tudom, hogy honnan indulnak el és hová jutnak el, mivel végig én tanítom őket.

G.Gy.: Hogyan találkozott a feleségével?

Meglehetősen sokat dolgoztam, volt két idős néni, a nagymamám és a nagymamám testvére, akiket ugyan nem kellett eltartani, nyugdíjuk nem volt, bár kaptak támogatást és Amerikából is kaptak csomagot, de azért a fizetésemet hazaadtam. A Balatonon akkor voltam életemben először, amikor már megismertem a feleségemet. Amíg a nagymamám és a testvére éltek, addig szó sem lehetett volna arról, hogy én oda még hozzak valakit. A Paulay Ede utca 15-ben laktunk. Ahányszor nekem bemutattak volna valakit a nagynéném annyiszor volt beteg.

Aztán a nővérem és a férje Nyíregyházán üdültek, ahol feleségemmel – Editkével – megismerkedtek. Felhozták bibliaversenyre Editkét és az unokaöccsét, akkor ismerkedtünk meg. Editke Alter lány volt. Edit apja nagyon rendes munkácsi családból való volt, maceszt sütöttek, kósert vágtak titokban. Leveleztünk és a második találkozásunk alkalmával – 1972. augusztusában - megtartottuk a polgári esküvőt, mert be kellett adni a papírokat Munkácson, hogy át tudjon jönni. A rendes – zsidó - esküvőnk december végén volt Munkácson. Egy fáspincében, mert akkor rendes templom nem lehetett. Az ellenség félrevezetése volt. Volt fa is. Nem tudták a górék, hogy ott mit csinálunk? Dehogynem tudták! Csak nem kellett jelenteni. Van templom? Nincsen! Hogy 20-25 ember egy fáspincébe? Kit izgat? Templom nem volt, de kile sem volt. A szojvai sakter adott össze minket. Utána én áthoztam fél Munkácsot Pestre, mert jött Editke testvére, annak felesége, annak a testvére, annak a gyerekei... Következő év márciusában Editke is át tudott jönni.

G.Gy.: Egyedül akarok tanulni, hogy okosabb legyek és járatosabb a zsidó vallás és hagyomány műhelyében. Mi az, amit feltétlenül tanuljak meg és még egyedül is meg tudom tanulni?

Én azt mondom, hogy elsősorban a Chümest kell, a Tórát kell tanulni. Magunk próbáljuk fordítani vagy nagyon jó fordítások vannak, több fordítást is lehet találni, és ez az első nekifutás. Lehet hozzá tartozó magyarázatokat is elolvasni, abból is van sokfajta. Kommentárokat és végeredményben a Tóra az egy olyan dolog, hogy miért lehet azt annyira magyarázni, hány év telt el és még mindig magyarázzuk és újakat találunk benne. És éppen azért, mert örökbecsű. És még egy dolog, hogy aktualitást talál benne az ember. Tehát a mához szól.

Vegyük csak a szombatot. A szombat az egy pihenőnap. Még most is vita van a világban, a XX-XXI. században a szombati pihenőnapról, és nálunk (a Tórában) ezt már biztosították. Nem is biztosították, sőt kötelezővé tették!

Én azt mondom, hogy aki most akar kezdeni, az kezdjen a Tórával, a Prófétákkal, a Gemárával majd később, mert megmondom, hogy mi a veszélye: hogy a Gemara az egy pilpul – vita. A vitákban lehetnek szélsőséges nézetek is. Már csak abszurd, nem is azért, mert úgy gondolja az illető, hanem vegyük egy abszurd esetet. Ugye a Talmud hamisítók mindig ezt csinálták. Ezt az abszurd esetet, ezt vették, hogy ez áll a Talmudban. Hogy aztán a többiek ezt lehurrogták. Nem vették be, nem lett belőle szabály, nem lett belőle Halacha. Az nem volt érdekes.

W.Á.: Meddig szeretne tanítani? Kiknek örülne, hogy tanuljanak az egyetemen?

Addig ameddig olyan emberanyag van az ORZSÉ-n, akik minőségében és létszámában is jók. Azt szívesen csinálom, ha tudom, hogy honnan meddig jutnak a tanulók, láthatom azt, hogy hogyan fejlődnek.

Akkor éreztem magam jól, amikor sokan voltak és látszott az eredmény.

Hogy meddig bírom, az az egészségtől is függ. Annyiban nem lenne jó abbahagyni, mert ellenkező esetben esetleg az ember még jobban öregszik. Főleg szellemileg, mert ha a lába rossz az embernek az még hagyján, ha a feje rossz, akkor nagy baj van.

Én remélem, hogy van az ORZSÉ-nak jövője. Azt gondolom, hogy egy rabbi tudjon angolul vagy németül, héberül és jiddisül.

W.Á.: Még egy kérdés. Scheiber díj. Megkapta 2007-ben, mit gondol erről?

Igen, megkaptam. Nagyon meg voltam lepve, sok mindenki lenne, aki jobban megérdemelte volna, csak egyet mondok: Benedek István Gábor. Annyiban jó volt, hogy az Elmondjuk Nektek könyvkiadás díjának a felét fedezte. Nagy megtiszteltetés volt, mást nem kell mondjak, minthogy Scheiber professzort magát is nagyon tiszteltem.

Köszönjük.”

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek