Remény a sötétség mélyén – Eli Sharabi: Túsz című visszaemlékezésének ajánlója

Eli Sharabi Túsz című emlékirata azok közé a könyvek közé tartozik, amely nemcsak a történelmi tényekkel szembesít, hanem az emberi létezés legmélyebb rétegeivel is. A Be’eri kibucból 2023. október 7-én elrabolt férfi 491 napot töltött föld alatti cellák, sötét alagutak és mindennapos megaláztatások között. Memoárja nem csupán a túlélés dokumentuma, hanem egy olyan belső ív feltárása, amelyben a remény, az önfegyelem és az identitás megőrzése válik az egyetlen kapaszkodóvá.

Sharabi a könyv első lapjaitól kezdve kíméletlenül őszinte. 

Történetét nem emeli irodalmi magaslatokra, nem díszíti fölösleges metaforákkal. Inkább hagyja, hogy a tények maguk beszéljenek. A kibuc elleni támadás pillanatait úgy írja le, mintha még mindig ott állna a füstben, a hangzavarban, az összeomló falak között – és az olvasó is ott állna vele. Felesége és két lánya elvesztésének felismerése olyan súly, amelyet szinte fizikailag érezni lehet a sorok között. A tragédia azonban nem válik melodrámává: a szerző visszafogottan, tárgyszerűen ír róla, mintha tudatosan ügyelne arra, hogy a fájdalom ne torzítsa el a valóságot.

A fogság leírása a könyv magja, és kétségkívül a legmegrázóbb része. 

A sötét alagutak dohos levegője, az állandó éhezés, a romlott étel, a hideg padló, a testi bántalmazások és a lelki terror napról napra építették fel azt a világot, amelyben a foglyoknak túl kellett élniük. Sharabi részletezi a szégyent, amikor könyörögniük kellett a mosdóért, a megalázottságot, amikor hetekig nem engedték őket mosakodni, és a fájdalmat, amikor a bilincs „belevágott a húsba”. Ezekből az emlékekből fogalmazódott meg a visszaemlékezés egyik legerősebb mondata is: „A fogságban minden perc egy élet volt, és minden élet egyetlen kérdéssé zsugorodott: hogyan maradhatok ember?” Ez a kérdés végigkíséri az egész könyvet, és talán az olvasót is.

A lelki erózió ugyanakkor legalább olyan pusztító volt, mint a fizikai megpróbáltatások. A teljes izolációban a fogvatartók azt sugallták feléjük, hogy nem törődik velük senki. És közben néha egészen intim pillanatok is felvillantak, amelyekben egy-egy őr megmutatta saját múltjának töredékeit: „Volt olyan pillanat, amikor az egyik fogvatartó beszélni kezdett. Elmondta, hogy nyolc gyermeke van. Abban a percben már nem csak az elnyomót láttam benne, hanem egy férfit, aki valaha családot vezetett.” Ezek a részek nem mentegetik a fogvatartókat, de megmutatják azt a bonyolult emberi teret, ahol a jó és a rossz már nem végletek, hanem egymásra épülő sorsok.

A remény azonban Sharabi szerint sosem veszett el teljesen. 

Ahogy fogalmaz: „Mindig van választás… még akkor is, amikor semmilyen irányításod nincs a tested felett, van valamid, amit senki nem vehet el tőled: a döntés, hogy nem adod fel.” Ez a mondat nem heroizál, nem szónokol, inkább egy mély belső felismerés csöndes erejét hordozza. A túlélés számára nem dacos kitartás volt, hanem fegyelmezett elhatározás, minden nap újra és újra meghozott döntés.

A könyv második fele, a szabadság pillanata sem hoz megkönnyebbülést sem a főhősnek, sem pedig az olvasónak. Amikor Sharabi visszatért hazájába, a testét legyengítette a másfél évnyi éhezés, de a lelki teher még ennél is súlyosabb volt: ekkor szembesült vele, hogy családja már nincs életben. A memoár utolsó fejezeteiben a gyász csendje válik mindent áthatóvá. Az író azonban itt sem reked meg a fájdalomban. Küldetést vállal: szólni azokért, akik még fogságban vannak, és azokért, akikért már csak a némaság beszélhet.

Eli Sharabi története nem csupán egy ember tragédiája, hanem része annak a kollektív tapasztalatnak, amely a zsidó közösség számára túlontúl ismerős: a veszteség, a kiszolgáltatottság és az emberi méltóságért folyó küzdelem története. A könyv arra emlékeztet, hogy a világban zajló események nem távoli hírek, hanem hús-vér emberek sorsa, amelyek mögött családok, közösségek és nemzetek állnak.

A Túsz nem könnyű olvasmány, és nem is akar az lenni. Felkavaró, sötét és elgondolkodtató – de egyben felhívás is. Arra kér, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akik még mindig fogságban vannak, és arról sem, hogy a remény, még a legnagyobb sötétségben is, döntés kérdése. Ez a könyv nem csupán elolvasandó, hanem megőrzendő tanúságtétel is.

Eli Sharabi:  Túsz / Művelt Nép Könyvkiadó 2025. / Keménytáblás, védőborítóval

Szöveg: Riedl Annamária
Fotók: M. Schmidt János