A magyar történelem legsötétebb napjára emlékeztünk március 19-én

Magyarország történelmének egyik legsötétebb napjára, 1944. március 19-re emlékeztek a Rumbach Zsinagógában a Kislány a pokolban című monodrámával, arra a napra, amikor a náci Németország megszállta hazánkat. „Ez a dátum nem csupán Magyarország függetlenségének végét, hosszú évtizedekig tartó felfüggesztését jelentette, hanem egy olyan időszak kezdetét is, amely rengeteg szenvedést és tragédiát hozott az ország lakóira és különösen, összehasonlíthatatlan mértékben a magyarországi zsidóságra” – fogalmazott dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke.

Március 19-én dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke a következő beszédet mondta el:

1944 elején Magyarország még mindig próbált lavírozni a világháború vérzivatarában. A magyar vezetés – bár szövetségese volt a Harmadik Birodalomnak – igyekezett lazítani a kapcsolatot Németországgal és puhatolózott a nyugati hatalmaknál egy esetleges különbéke és a háborúból való kilépés lehetőségéről. Bármennyire is kidolgozatlanok és bizonyos szempontból naivak voltak ezek a próbálkozások, Hitler tisztában volt egy magyar kiugrás veszélyével a Harmadik Birodalom háborús erőfeszítéseire és a keleti fronton zajló harcokra nézve. Úgy döntött, hogy katonai erővel biztosítja Magyarország hűségét és a háború folytatása szempontjából nélkülözhetetlen erőforrásait. A „Margaréta-hadművelet” néven ismertté vált megszállás keretében a német csapatok átlépték az ország határát és néhány jelentéktelen kísérlettől eltekintve ellenállás nélkül átvették a hatalmat.

Ez a nap gyökeres fordulatot hozott Magyarország történetében és különösen a zsidóság sorsában. A német jelenléttel a magyar politikai életben is radikális változások történtek. A Horthy-korszak addigi egyensúlyozó politikája megszűnt, és a nácik támogatásával szélsőségesebb erők kerültek hatalomra. A megszállás után megalakult Sztójay Döme vezette bábkormány teljes mértékben kiszolgálta a német érdekeket.

A fordulat legszörnyűbb következményei a magyar zsidóságot érték. Az állami segítséggel évtizedeken át gerjesztett antiszemitizmus következményeit már addig is megszenvedte a közösség. Az 1938-tól sorozatosan bevezetett zsidóellenes törvények és rendelkezések számos tekintetben súlyosan korlátozták a zsidónak minősülő személyek életkörülményeit. Az 1941-es kőrösmezei deportálás során mintegy 18 ezer nem magyar állampolgárként minősített zsidót toloncoltak ki az országból és túlnyomó többségüket Einsatzgruppé-k végezték ki a frontvonal mögött Ukrajnában. Munkaszolgálatos zsidó férfiak tízezrei vesztek oda, és nem csupán az ellenség kezétől, a keleti fronton aknát szedve, erődítéseket építve, vagy hazai és szerbiai bányákban. Mégis, a zsidó lakosság többsége bízott Horthy kormányzóban, bízott abban, hogy nem osztoznak a többi európai zsidó sorsában. Bíztak abban, hogy habár a kormány intézkedései sokukat elszegényítette, sokukat nyomorba döntötte, ennek ellenére a nők, az idősek és a gyermekek élete nincs veszélyben. Tévedtek. 

Mi, akik nem éltünk még akkor, felmenőink történeteiből ismerhettük meg a megszállás kijózanító pillanatát. „Akkor, a bevonuló náci hadsereg bevonulásakor éreztük úgy, hogy elvesztünk” – mesélték. Valóban, a megszállást követő négy hét alatt egymást érték az egyre ellenségesebb és fenyegetőbb rendelkezések a beszolgáltatásokról, a sárga csillag viseléséről, kijárási tilalomról, a zsidók kitiltásáról kulturális és sportlétesítményekből, és a negyedik hét végén az első gettókba történt költöztetésről.

Eichmann és emberei néhány hónap alatt közel 440 ezer magyar zsidó deportálását szervezték meg az auschwitzi megsemmisítő táborba, ahol a többségüket azonnal elpusztították. Sohasem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy Eichmann egységének létszáma nem érte el a kétszáz főt. Ekkora tömeg elszállításához a magyar közigazgatás hathatós közreműködése kellett, a főispánoktól kezdve a polgármestereken át az utolsó vasutasig, mindez a fegyveres erők, különösen a csendőrség hathatós támogatásával. Az egész tragikus folyamat az antiszemiták lelkesedése és a lakosság többségének közömbös érdektelensége mellett játszódott le. Ez volt a holokauszt egyik leggyorsabb és legbrutálisabb művelete, amely egyben Magyarország történetének legfájdalmasabb tragédiáját is jelentette.

Horthy kormányzó, felismerve, hogy az ország a vesztes oldalon áll, a teljes vidéki zsidóság elszállítását követően leállította a további deportálást. A megmaradt budapesti zsidóságra ősztől újabb megpróbáltatások vártak, a halálmenetek az osztrák határra, a Duna parti kivégzések, a budapesti gettó mintegy tízezer szerencsétlen áldozata. Az ő szenvedésük és mindemellett az ország teljes kifosztása, a kegyetlen háborús veszteségek és az emberéletekben mérhető ár mind-mind ennek a végzetes márciusi napnak a következményei. 

Miért fontos számunkra, hogy ma, 81 évvel később is megemlékezzünk erről a napról?

Az emlékezés nem csupán a múlt tisztelete, hanem egyben felelősség is. Azok a tragédiák, amelyeket a német megszállás magával hozott, figyelmeztetésként szolgálnak mindannyiunk számára. Emlékeznünk kell arra, hogy milyen veszélyeket hordoz magában a szélsőségesség és a gyűlölet politikája. Meg kell értenünk, hogy biztonságunk és jogaink nem maguktól értetődőek – meg kell küzdenünk értük, hogy soha többé ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák.

Ma, amikor Európa és a világ az antiszemitizmus újabb hullámával néz szembe, amikor az Izrael-ellenes gyűlölet korábban elképzelhetetlen méreteket öltött különösen fontos, hogy tanuljunk a történelemből. Nem engedhetjük meg, hogy a múlt borzalmai feledésbe merüljenek. Ma, amikor lerójuk kegyeletünket a német megszállás áldozatai előtt, ma, amikor megemlékezünk a vészkorszakot megszenvedett felmenőinkről, meg kell erősítenünk eltökéltségünket, hogy mindent megteszünk közösségünk védelme és biztonsága érdekében, valamint ezen túlmenően is, a béke, az emberi méltóság és a szabadság védelmében.

Soha ne felejtsünk! Soha ne hagyjuk, hogy a történelem megismételje önmagát! Adózzunk ma főhajtással azok emlékének, akik a megszállás és annak következményei miatt szenvedtek. Emlékezünk a mártírokra, az áldozatokra, azokra, akik elvesztették szeretteiket, és azokra, akik bátran szembeszálltak az elnyomással. Az ő emlékük legyen örök, és az ő történetük legyen tanulság számunkra.

Seihije Zihronám livráhá! Emlékük legyen áldott!

Fotók: Ritter Doron / Mazsihisz