Malek Andrea: Az emberben nagy-nagy csodák laknak

Azt a nőt kerestem, aki vagyok. Aki például a Szomszédokban voltam. Az a nő attól volt önazonos, hogy annál nem volt jobb ötlete, minthogy saját maga legyen – nyilatkozta a Mazsihisz.hu portálnak adott interjújában az izgalmas kisugárzású, gyönyörű hangú énekesnő-színésznő, Malek Andrea.

Malek Andrea nemhogy kétlaki, de soklaki életet él: ingázik Bécs és Budapest között, ingázik a színésznői és az énekesnői szerepek között, váltogatja a zenei stílusokat, otthon van több kultúrában, sőt egyszerre három gyermekes édesanya és egyszerre igazi kalandor. Ez az élet tudatos választás eredménye?

Nagyon kedves, meleg, szeretetteli családban nőttem föl, ennek ellenére a kalandor életforma számomra gyerekkoromtól kezdve nagyon vonzó: nem tudtam és nem tudom elképzelni magamat egy helyen és egy helyben. Ez nem azt jelenti, hogy a kalandorság tudatos, sokszor én magam csodálkoztam rá a legjobban, hogy te jó ég, hol vagyok már megint, s miért is kerültem vajon ide?

Édesapjával Malek Miklóssal

A vére hajtja?

Nem, hanem a szívem. Az érzelmeim. Nem tudott soha senki betörni, igaz, nem is hagytam volna. Ha kellett, akkor menekültem, ha nem kellett, akkor meg csak szaladtam előre, mert tetszett. Egyszerűen csak tetszett, hogy már megint rohanok az ismeretlenbe. Szerencsés vagyok, hogy a kalandorságban mindig biztos pont volt a zene. Mióta az eszemet tudom, hihetetlenül mély kötődésem, kapcsolatom van a zenével, s azon keresztül a Jóistennel. Ez az oka annak, hogy ha visszanézek az életutamra, akkor nem összevissza kanyarokat látok, hanem egyenes utat: nem bántam meg semmit, mert minden, ami velem történt, mintha szervesen történt volna. A fontosabb életeseményekre képes vagyok úgy tekinteni, mintha egymás után következő állomások lettek volna egy bizonyos úton.

Mintha valakit vagy valamit tudatosan keresne, nem?

Azt a nőt kerestem, aki vagyok. Aki például a Szomszédokban voltam. Az a nő attól volt önazonos, hogy annál nem volt jobb ötlete, minthogy saját maga legyen. Az volt az ötlet, hogy a szerepemben saját magam leszek.

Igen, a Szomszédokban az őszintesége nagyon átjött! Régen ment az a sorozat, de ma is emlékszem a ragyogó, önfeledten vidám tekintetére!

Ez jólesik, de azt kell mondjam, hogy akkoriban annyira jelentéktelen semminek fogtam fel a szerepemet, hogy azt el sem tudom mondani. Arra emlékszem, hogy mindenki nagyon kedves volt velem Horváth Ádámtól kezdve a stáb utolsó tagjáig, s az is bennem maradt, hogy Kulka Jánossal mennyire jó volt együtt dolgozni! Nagyon egymásra találtunk és sokat röhögtünk.

Aztán színésznőből énekesnő lett, de lehet, hogy ezt rosszul mondom, mert előbb volt énekesnő, aztán színésznő. Igaz, ha már ebbe belekeveredtem: maga szerint mi az oka annak, hogy Magyarországon ilyen élesen kettéválik ez a két szakma? Hiszen valahol egy tőről fakadnak, nem?

Nézze meg Kiss Manyit, aki egyszerre volt színész, énekes és táncos. Úgy szteppelt, mint a géppuska! A kérdésére szerintem az oktatás jellege adhat választ: érdemes lenne utánanézni, hogy az elmúlt évtizedekben miképpen változott meg a színi- és zenei oktatás annyira, hogy ma két, egymástól teljesen eltérő dologról lenne szó. Bécsben élek, s azt látom, hogy ez Ausztriában nem olyan elvágólagos, mint nálunk, aminek az lehet az oka, hogy nem gyanakvók és szkeptikusak alapból. Nálunk meg mintha valamiféle gyanakvást szülne, ha az ember két művészetben is otthon van. Könnyen megkapja az énekes-színész, hogy na, mit akar ez itt a színpadon, tán csak nem színésznek képzeli magát?! Holott az előadóművészetben minden mindennel összefügg, a hang, a mozgás, az arc, a gesztusok, a mimika, minden.

Jó példa erre Pintér Béla, akit láttam az A38-as hajón rocksztárként föllépni. Egészen döbbenetes volt. A színész, aki pár dal erejéig azt játszotta, hogy rockénekes. Zseniálisan csinálta!

Erről van szó! Azt tapasztaltam, hogy ha az ember jóban van saját magával, akkor olyan mély rétegeket képes megmozgatni, amiknek talán még a tudatában sem volt. Nem csak egy Pintér Béla képes arra, hogy kihozzon magából valaki mást, ez a csoda mindannyiunkban benne van, csak nem szabad elnyomnunk magunkban. Akármennyire nagyra tartom őt, ez nem Pintér-specifikus. Mert ha ez ember komolyan, de tényleg komolyan képes játszani, s elhinni magáról, hogy ő itt és most ezen a színpadon egy rocksztár, akkor igenis megcsinálja. Az emberben, akármilyen kicsinek is hiszi magát, nagy-nagy csodák laknak. Aki önmagával jóban van, az jóban van az egész világgal.

A maga esetében ez megvalósult?

Ha igen, akkor nagyon nehezen. Sokat szenvedtem érte, hogy a színpadon önmagam legyek. Ma már elmondhatom magamról, hogy éneklés közben minden eltűnik, ami rossz, ami rág, ami szorít, ami nyomaszt, ami gyötör. Tisztába kellett vele jönnöm, hogy mik azok, amik számomra tényleg fontosak, s mik azok, amik nem. Ami nem fontos, azt el kell hagyni, azzal nem kell törődni. Igaz, önmagában az is kemény munka, míg az ember magában megtanulja elválasztani egymástól a fontosat a jelentéktelentől.

A zsidóság magának fontos?

Ismerős és otthonos a zsidó világ. Onnan indulok és oda térek vissza. Magától értetődik, hogy imádom a zsidó zenét, népzenét. Ami a zenélést illeti, nagyon sokat köszönhetek a zenésztársamnak, Jáger Bandinak, aki a soulistic szót nekem kitalálta, a zenei ízlésem ugyanis többféle motívumból, kultúrából és stílusból építkezik. A júniusi beregszászi koncertre például elvisszük száz év magyar dalait, vagyis száz év kiemelkedő magyar dalszerzőinek munkáit Seress Rezsőtől kezdve Szenes Ivánon, Fényes Szabolcson, Bágya Andráson és G. Dénes Györgyön át Demjén Ferencig, Dés Lászlóig, Gerendás Péterig, Presser Gáborig. Zeneileg sokféle hagyományból táplálkozom, de arra jöttem rá, hogy én belül valahol mindig mindenben az egységet keresem. S ezt nem csak a zenére értem, hanem az emberi világra. Valahol mélyen, belül, tudattalanul azt érzem, hogy egy nagy egység részei vagyunk, és ez az egység, ami a világban megnyilvánul sok-sok különféle alakban. De attól az még maga az Egy, a Jóisten, a világtermészet, ki tudja.

Ha már itt tartunk, olvastam egy interjúban, hogy szereti a kabbalát. Ez miért foglalkoztatja?

Mert a kabbala egy csoda. Nem fogom tudni magának röviden összefoglalni a lényegét, hiszen vannak, akik egy életet áldoznak a tanulmányozására. Olyan szimbólumrendszerről van szó, amely a világunkat igyekszik egységes összefüggésekben leírni, illetve megmagyarázni a rejtélyest, az istenit, a transzcendenst, s a világban a saját, csak nekünk megírt szerepünket.

Malek Andrea szerepe micsoda?

Mióta nagyjából felnőtt ember lettem, rájöttem, hogy most rajtam van a sor. Nem mutogathatok senki másra, most én vagyok itt, én vagyok az erőm teljében, én vagyok a kirakatban, nekem kell átgondolnom, hogy a többi emberért mit tehetek, ha tehetek egyáltalán valamit. Nem a kifogásokat kell keresnem, nem a politikusokat kell hibáztatnom vagy biztatnom, nem történelmi magyarázatokat kell keresnem a cselekvés hiányára, hanem nekem magamnak kell dolgoznom. Be kell kapcsolódnom a nagy, közös konstruktív munkába. Az ember ne romboljon, hanem építsen. De mindenkinek magának kell rájönnie, hogy miképpen szolgáljon.

Maga miképpen szolgál?

Maradok a zenénél, énekelek, azaz boldogítok és felsegítek. Ennyit tehetek, s remélem, hogy ez nem is annyira kevés.

Kácsor Zsolt