Napi Talmud – Szánhedrin 43.

Folytatjuk a Napi Talmud sorozatunkat, amelyet a My Jewish Learning oldalon követhetnek nyomon angol nyelven. A legutóbb tárgyalt daf (Talmud-lap) második oldalán találkozunk az alábbi misnával:

Amikor a per befejeződött (és a vádlottat halálra ítélték), kiviszik, hogy megkövezzék. A megkövezés helye a bíróságon kívül, attól kissé távolabb volt, amint írva van a káromlóval kapcsolatban: „Vezesd ki a táboron kívülre azt, aki átkozott…” (3Mózes 24:14). Egy ember állt a bíróság bejáratánál, kezében kendőkkel, egy másik pedig lóháton ült, olyan távolságra, hogy még lássa a társát. Ha az egyik bíró azt mondta: „Tudok olyan érvet, amellyel felmenthetnénk őt”, akkor az, aki a kendőket tartotta, meglengette azokat, jelezve a lovon ülő embernek, aki ekkor elvágtatott (a kivégzésre kísért vádlott után), és megállította őket. Sőt, ha maga a vádlott mondta: „Tudok érvet, amellyel felmenthetem magamat”, akkor is visszavitték a bíróságra — akár négyszer-ötször is –, feltéve, hogy szavainak volt valós tartalma.

Mivel a halálbüntetés visszafordíthatatlan, és nemcsak egy ember életét oltja ki, hanem az utódok megszületésének lehetőségét is elzárja – így egy egész „világot” szüntet meg –, a rabbinikus törvényhozók különböző utolsó pillanatos intézkedéseket vezettek be, amelyek megmenthetik az embert a téves kivégzéstől. Ezeket a mechanizmusokat azonban finanszírozni kell. A mai daf során Ráv Huna tisztázza, ki viseli ennek a költségeit.

Ráv Huna mondta: világos számomra, hogy a kő, amellyel a vádlottat megkövezik, a fa, amelyre a testét felakasztják, a kard, amellyel megölik, vagy a kendő, amellyel megfojtják – mindez a közösség tulajdonából származik. Miért? Mert nem mondhatjuk a vádlott számára, hogy menjen és hozza ezeket a saját vagyonából, és ezzel gyakorlatilag saját magát ölje meg.

A közösség tehát felelős mindazon eszközök biztosításáért, amelyek a kivégzéshez szükségesek. Még ha az illetőt halálra is ítélték, nem fokozzuk a kegyetlenséget azzal, hogy saját kivégzését neki kelljen finanszíroznia. Miután ezt határozottan kijelentette, Ráv Huna felvet egy újabb kérdést.

A kendő, amellyel jeleznek, és a ló, amely elvágtat, hogy megállítsa a kivégzést végrehajtókat – ezek kinek a vagyonából származzanak? Mivel az ember megmentését szolgálják, talán az ő tulajdonából kellene venni őket? Vagy talán mivel a bíróság köteles minden lehetséges lépést megtenni, hogy megmentse őt a haláltól, ezek is a bíróság, vagyis a közösség vagyonából származzanak?

A misnában említett „utolsó pillanatos közbenjárás” kapcsán Ráv Huna már kevésbé biztos a dolgában. Egyrészt az előző logika nem vonatkozik ide – a ló és a kendő nem a kivégzés, hanem az élet megmentésének eszközei, tehát nem arról lenne szó, hogy a vádlott a saját halálát finanszírozza. Másrészt azonban, még ha el is tér az előző esettől, talán mégis a bíróság, vagyis a közösség feladata ezen költségeket viselni.

Egy hasonló pénzügyi kérdés is felmerül:

Ráv Ḥijja bár Ási mondta Ráv Hisda nevében: A bíróság egy szem tömjént ad egy kupa borban annak, akit kivégezni visznek, hogy elhomályosítsa az elméjét, ahogy írva van: „Adjatok erős italt annak, aki elveszni készül, és bort a keserű lelkűnek.” (Mislé 31:6) És tanították egy bráitában: Jeruzsálem előkelő asszonyai adományozták és vitték ezt az italt azoknak, akiket kivégzésre vittek. A kérdés az: ha ezek az asszonyok nem adományozták volna, akkor honnan kellett volna beszerezni?

Ráv Hisda tehát azt tanítja, hogy a bíróság bódító italt adott a halálraítéltnek, hogy csökkentse a szorongását és fájdalmát. Ez a vádlott javát szolgálta, de ez még nem jelenti feltétlenül, hogy neki kellett volna fizetnie érte. A bráitá szerint Jeruzsálem előkelő asszonyai önként vállalták, hogy biztosítják ezt az italt – jótékonyságból, nem kötelességből. Valójában:

E kérdés úgy logikus, hogy ez az ital is a közösség vagyonából származzon, ahogyan írva van: „Adjatok (תְּנוּ) erős italt…” – többes számban, ami arra utal, hogy a közösség adja.

A nyugtató ital tehát egyértelműen közösségi költség, ám a Gemara nem tér vissza Ráv Huna korábbi kérdéséhez – hogy a kivégzés megállítására szolgáló kendő és ló kinek a költségén legyen. A Rambam azonban a Misné Torában kimondja, hogy ezek is a közösségi alapból fedezendők. Így arra a következtetésre jutunk, hogy a halálraítéltet semmiféle anyagi teher nem terheli az eljárás során: nem fizet sem a pusztulását okozó eszközökért, sem az életét megmenteni hivatott eszközökért, sem a megnyugtatására adott italért. Mindezt a közösség biztosítja.

A My Jewish Learning írása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla