Rózsa Péter: Ködkárpit Nagykanizsán

A Nagykanizsáról haláltáborokba deportált, valamivel több mint 3000 zsidó nagy része elpusztult. A kevés túlélő is meghalt azóta, csak egyetlen maradt, Hoffmann Judit, akit 17 évesen innen vittek el, s akinek több mint 19 közvetlen családtagja odaveszett. Judit ma 97 éves.

Hoffmann Judit

Hoffmann Judit utoljára a rechlini kórházbarakk ágyán láthatta édesanyját, aki ott a kezei között 42 évesen halt meg a végtelen hajsza, a kínzások, az éhezés okozta végelgyengülés miatt. Családtagjai: édesapja, testvére, nagyszülei, unokatestvérei, nagynénjei és nagybácsik és unokaöccse haláláról későbbi rabtársaktól hallott. Amikor egyszál egyedül 18 évesen visszatért Nagykanizsára, ahol az egykori polgári lakásban már idegenek laktak, a család minden ingóságát már széthordták, csak egyetlen emléket talált, édesapja 1940 és 45 között öt kockás füzetbe írt, kézzel vezetett naplóját. Ám beleolvasva akkor Judit úgy döntött, nem lehet elmerülni a múltban, új életet kell kezdenie, és évtizedekre félretette a naplót.

Később lányának, majd unokáinak mesélt, de nem a holokausztról, hanem Nagykanizsa gazdag, polgári életéről, amit fiatal lányként, zsidók és nem zsidók közötti barátságban élhetett meg. Hoffmann János, Judit édesapja, aki titokban jogot is végzett, Nagykanizsán apósa, a híres, zalaegerszegi Schütz Frigyes textil és méteráru fiókáruházát vezette, amely városszerte népszerű volt. A választék a gazdag és kevésbé tehetős emberek számára egyaránt megfelelő minőséget takart. Judit 1940 októberétől ugyan érzékelte, hogy a dolgok kezdenek rosszabbul alakulni, apja ettől kezdve egyre gondterheltebben hajolt esténként a naplófüzet fölé, amiben lejegyezte, hogyan válik a zsidók számára egyre lehetetlenebbé az élet, de a fiatal lány akkor még nem érzett veszélyt.  

Hoffmann János első nap a többi között ezt vetette papírra:

„…a napokban jelentette be Teleki miniszterelnök a III. zsidótörvényt. Milyen új megalázásokat, jogfosztásokat hoz ez újra, hány embert tesz kenyértelenné, koldussá? Tulajdonképpen máig most is gyakran hiszem, ez nem is igaz, nem lehet igaz, talán csak rossz álom, a legsötétebb múlt emlékei vetik korunkra gyászos árnyékukat. Az egyiptomi rabság lehetett ilyen: egyesek előkelő helyzetben voltak, a szomszédok megbecsülésében élt a nép – az elnyomás felülről, hivatalos helyről, rendszeresen, céltudatosan történt. Ma már nem az antiszemitizmus a program, hanem az aszemitizmus. Kikapcsolni a zsidót minden térről. Az utolsó húsz esztendő hozzászoktathatott volna bennünket az idők (vagy az emberek?) változásához, de az emberi gonoszság ilyen megnyilvánulásai mégiscsak meglepőek annak a generációnak, mely ifjúságát az „átkos” liberalizmus virágzásában töltötte.”

Az utolsó bejegyzés 1944. január 29-én kelt. Ebben Hoffmann János a fia, Sándor születésnapjáról írt, abban reménykedve, hogy neki és az akkor még éppen csak 17 éves húgának is van értelme tanulni és a jövőt tervezni, de itt megszakad az írás….

Judit csak 2000-ben vette elő ismét az öt füzetet. Családja és Feiszt György kiváló levéltáros segítségével ebből született meg a „Ködkárpit” című könyv. Nagykanizsán minden évben ott volt a megemlékezésen. 97 éves, s bár jó egészségnek örvend, az idei utazást kisebb gyengélkedés miatt ki kellett hagynia. Ő az utolsó nagykanizsai holokauszt túlélő. Lélekben ott volt a Halis István Városi Könyvtárban, ahol a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet és a Holokauszt Dokumentációs Központ által készített, „A világ igazai” címmel nyílt kiállítás nyílt, ahol Benke Dániel történész a megnyitó beszédében köszönetet mondott Hoffmann Juditnak, hogy életéről mesélve rengeteg adalékkal járult hozzá ahhoz, hogy a város egykori polgári életéről képet alkothasson az utókor.