Ki vár rád a túlsó parton, Ábrám? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 16 óra 10 perckor köszönt be, a királynő holnap este 17 óra 14 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a LEH LEHÁ hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

„Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked.” (Genezis 12:1)

A kiválasztott ember engedelmeskedett az Örökkévaló parancsának és útnak indult. Pedig volt választása, lett volna lehetősége nemet mondani. Őt nem sújtotta Isten haragja, mint Ádámot, mint Noé nemzedékét, mint a Bábel tornyának építőit. Ő nem szolgált rá a büntetésre – önszántából cselekedett. Ő az Örökkévaló útját választotta, még ha nem is tudta, hogy ki vagy mi vár rá „odaát”, a nagy folyón túl.

Ábrám nem tudta, nem is sejtette, hogy aki a túlsó parton vár rá, az ő maga lesz – pontosabban az az új ember, Ábrahám, akivé válik majd az útja során. Ezt csak mi tudjuk, a Tóra olvasói, a leszármazottak, a hittestvérek, mi, Ábrahám gyermekei. Ábrahám életének példájából nekünk már megadatott megtanulni, hogy a Leh lehá (Menj el!) parancsa lényegében és igazából azt jelenti: utazz önmagadhoz. 

Jonathan Sacks rabbi a Genezisről szóló magyarázatában e hetiszakasz kapcsán azt írja: „Ábrahám új embertípus: az az ember, akinek az élete válasz Isten hívására. Mostanáig, Noét kivéve, olyan emberekkel találkoztunk, akik számára Isten parancsa olyan kényszer, amelytől erőszakkal (Káin és az özönvíz nemzedéke esetében) vagy gőggel (Bábel építőinek esetében) próbálnak megszabadulni. Ábrahám más. Számára a parancs maga az élet. Isten szól; Ábrahám hallgat és cselekszik, egyrészt ellenállás nélkül, másrészt gőgös büszkeség nélkül. Az élete válasz Isten kérdésére; létezését az isteni akarat tudatos jelenlétében éli” (Genezis – Minden kezdetek könyve, a T12 Tanház kiadása, 2024).

Igen, mi olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy utólag ilyen következtetéseket tudunk levonni Ábrahám életéből. De mindennek tudatában mi magunk vajon megteszünk-e mindent azért, hogy életünk útján olyan felismerésekhez jussunk, amelyek révén új és jobb emberré válhatunk? 

Tudatában vagyunk-e annak, hogy azért kell új és jobb emberré válnunk, mert a világ jobbításának éppen ez az egyik leghatékonyabb módja? Felismerjük-e a hétköznapok során, hogy mi vagyunk azok, akikre ez a világ rábízatott? Átérezzük-e, hogy mi vagyunk annak az Ábrahámnak az örökösei, aki az Örökkévaló szavára megindult a biztonságos és tehetős jólétből az ismeretlen bizonytalanság nem sok jóval kecsegtető pusztájába? És ennek tudatában képesek vagyunk-e a döntő pillanatban olyan útra lépni, amit elsőre látásra elvet a normális ész?  

A normalitás minden pillanatban arra biztat minket, hogy ne áldozzuk fel a biztos jót a bizonytalanságért – holott éppen Ábrahám élete a példa rá: minden anyagi áldozatot megér, hogy utunk végén rátaláljunk igaz valónkra, önmagunkra, arra a benső emberre, akiben ott szikrázik az Örökkévaló fénye. Ha mégis megtagadjuk azt, akik belül vagyunk, ha mégsem indulunk el, ha nem járjuk be a csak nekünk kijelölt utat, akkor valójában az Örökkévaló teremtett képmását tagadjuk meg. Tehát magát az Örökkévalót.

 Jó szombatot!