Frölich Róbert: „Nem a félelem, hanem a megegyezés békéjét kell megteremteni”

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) közgyűlése a legutóbbi ülésén tudomásul vette a Rabbitestület azon döntését, amely szerint a neológia országos főrabbija dr. Frölich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga rabbija. Ebből az apropóból beszélgettünk az országos főrabbival az elképzeléseiről, terveiről, valamint a Mazsihiszt és a Rabbitestületet megosztó ellentétek  rendezésének kérdéseiről. 

– Országos főrabbiként milyen elképzelései vannak a Mazsihisz vallási, hitéleti tevékenységét illetően?
– Három évvel ezelőtt, amikor lemondtam, félbemaradt az a projektem, amely a neológia tisztázására, a neológia identitásának meghatározására irányult. Ezt a letisztázást meg kellene tenni, főleg most, miután a Mazsihiszbe bekerült két reformközösség. Az egyik vád a neológia ellen az szokott lenni, hogy ez egy ortodoxia-light, a másik vád meg az, hogy reform-light. Egyik vád sem igaz. A neológia elméletileg egy markánsan vallásos szervezet, amelynek identitása tisztázásra, finomításra szorul, s ebben a munkában számítok a rabbikollégáim segítségére, hiszen ennek egy szintézisnek kell lennie, a meghatározás nem alapozható csak a saját véleményemre. A közös identitásunk akkor lehet mindenkinek a sajátja, ha mindenki megtalálja benne azt, amit ő maga képvisel. Az én neológiám más, mint a fiatalabbaké, s nem csak a generációs különbségek miatt, hanem azért is, mert mindannyian máshonnan jövünk és más hatások értek bennünket. De az ő neológiájuk semmivel sem kevesebb, mint az enyém, csak egyszerűen más, máshová teszik a hangsúlyt, mint én.

– Ön a hangsúlyt hová helyezi?
– A neológia markánsan vallásos, de a külvilág felé nyitott és alkalmazkodó irányzat, amely befogadó ugyan, de a befogadást szigorú keretek között tartja. S nem csak arról van szó, hogy miképpen imádkozunk a templomban. A tradicionális judaizmus kereteit kissé kitágítottuk, miközben nem tértünk el a vallási normáktól. Chatam Szofer azt mondta, hogy ami új, az tórai alapon tilos. Én viszont azt mondom, hogy nemet mondani a világ legkönnyebb dolga. De úgy mondani  valamire  igent, hogy a háláchá szabályain belül maradjak, de egyúttal lehetőséget teremtsek a fejlődésre – ez már egyfajta művészet.

– Mit érez belül, a szívében, amikor az ortodoxok, ultraortodoxok részéről azt a lefitymáló vélekedést hallja, hogy a neológok nem zsidók?
– Iszonyatos fájdalmat. Nem fogadom el a véleményüket, de megértem őket.

– Miért érti meg őket?
– Mert úgy szocializálódtak, hogy aki nem olyan, mint ők, az nem zsidó. Ismerem őket, közülük jövök, az ortodoxiában nőttem föl, csak nekem szerencsém volt, mert én tanulhattam Scheiber Sándortól, Schweitzer Józseftől, Schőner Alfrédtól, Jólesz Károlytól. Mind olyan mesterek, akiknek a vallási elkötelezettségéhez kétség nem férhet, nem voltak kevésbé vallásosak, mint akár az izraeli askenázi főrabbi, de megmutatták, hogy hogyan kell ebben a világban nyitott és alkalmazkodó zsidóként élni. Más ortodox zsidóknak nem volt ilyen szerencséjük, mint nekem. Szóval megértem őket, de a véleményüket nem fogadom el. Hiszen rabbiként nem mondhatok mást, csak ezt: az a zsidó, akit zsidó anya szült, vagy aki tisztességes módon tisztességes bét din előtt betért. Más út nincs. Neológ emberként pedig hozzátenném: az is beilleszkedhet a zsidó közösségbe, aki közösséget vállal a zsidósággal, rendelkezik valamiféle zsidó gyökérrel, kötődéssel, és nyitott arra, hogy zsidóként éljen. A vallási szertartásokban azonban értelemszerűen nem vehet részt. Ahhoz zsidóvá kell lennie.

– A beszélgetésünk másik felében beszéljünk az országos főrabbi azon feladatairól, amelyek nem a szűken vett hitéleti tevékenységhez köthetők! Javítson ki, ha tévedek, de az ön munkáját illetően három főbb tevékenység-csokrot látok: egyrészt van dolga a Mazsihiszen belül; másrészt a zsidó felekezetek közötti párbeszédben; harmadrészt a nem zsidó társadalom felé való reprezentációban, megjelenésben. Mire fókuszál ezek közül?
– A három feladattípus közül az első kettő egymásból következik. Abban kétségtelenül egyet kell értsek Heisler Andrással, a Mazsihisz elnökével, hogy egy olyan szervezet, amelyet belső viták tépáznak, az gyönge, s mivel magam is így gondolom, ezért országos főrabbiként számomra a belső béke megteremtése az elsődleges. Ehhez egyedül kevés leszek, ráadásul megosztó személyiség vagyok, ezt tudom. 

Egy megosztó személyiséggel kohéziót teremteni nehéz, de azt hiszem, alá tudom rendelni a saját indulataimat az adott célnak. Most olyan szituációban vagyunk, hogy akinek megadatik az esélye a belső béke megteremtésére, és mégsem él vele, az bűnös. 

Nem a félelem, hanem a megegyezés békéjét kell megteremteni. Nem lesz könnyű, mert pontosan tudom, hogy sok a seb. A világi vezetés sok sebet ejtett a rabbikon, a rabbik sok sebet ejtettek a világi vezetésben. Én sem maradtam ki ebből, én magam is adtam, és én magam is kaptam, hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak sodródtam az eseményekkel. A Prédikátor könyve azonban azt mondja: mindennek ideje van. Van idő sebeket ejteni, de van idő, amikor a sebeket gyógyítani kell. 

– A Rabbitesületből az elmúlt egy évben kilépett rabbik felé szeretne gesztusokat tenni?
– Gesztusokkal nem lehet dolgozni, azok csak jelzésre valók, nem többre. Én a jelzéseknél többet akarok. Most nyolcan vagyunk a Rabbitestületben, de azok is kollégáink, akik kiléptek, a közös munkához rájuk is szükség van. Rendezni kell velük a viszonyt. A rabbik között kevés olyan kollégám van, aki nem megosztó személyiség a szónak a jó értelmében, ilyen például Verő Tamás, Darvas István, Kardos Péter, Schőner Alfréd, viszont valamennyi rabbi akaratos és küzdő ember.

– Makacs és keménynyakú nép, mondja a Tóra…
– Így van. És ezek az akaratos rabbik mindannyian a magyar zsidóságért küzdenek. Az ő elképzeléseiket közös nevezőre kell hozni egy olyan helyzetben, amikor rettenetes személyi ellentétek szabdalják a közösséget. 

– Hogy csak egy nevet mondjak: Róna Tamás személye is ellentéteket szült. Azt hiszem, ő a legvitatottabb szereplője a történéseknek. Országos főrabbiként miképpen kezelné a Róna-ügyet?

– Róna-ügy?

– Róna Tamást a Mazsihiszből elbocsátották, perben áll a szervezettel, rabbitestületi elnökként nem tekinti legitimnek a világi vezetés.
– A perhez nekem semmi közöm. Róna illegitimitásának kérdéséről meg annyit, hogy a világi vezetés jogászainak ez a jogi véleménye, más jogászoknak meg más a jogi véleménye. Ha a jog egyértelmű volna, nem volna szükség ügyvédekre. A Rabbitestületnek az a véleménye, hogy Róna nem illegitim elnök. Egyébként a mostani konfliktusok kezdete éppen arra az időpontra datálható, amikor Róna rabbitestületi elnök lett, hiszen őt kezdettől fogva nem fogadta el a világi vezetés. A világi vezetés szemében az a rabbik „ősbűne”, hogy leváltották a Rabbitestület addigi elnökét (azaz Radnóti Zoltánt – K. ZS.) és a helyére ültették Rónát.

– Őt arra arra hoztam fel példaként, hogy milyen személyi ellentétek tagolják a Rabbitestületet.
– De ez nem a Rabbitestületen belüli személyi ellentét. Ott más személyi ellentétek vannak, és ezeket is meg kell próbálni valahogy feloldani.

– Beszéljünk a zsidó irányzatok közötti párbeszédről is, erre mi a stratégiája?
–  Először is szögezzük le, hogy rettenetes, méltatlan helyzetben vagyunk: azt látni, hogy van három zsidó szervezet, amelyik tépi és marja egymást. Ismerem Heisler András véleményét, aki szerint a másik két egyház  – jelesül az EMIH és a MAOIH – arra hajt, hogy lenullázza a Mazsihiszt. Heisler véleménye nem áll messze az enyémtől, sőt, egyetértek vele, de azt gondolom, a problémakezelésben van köztünk vita. Másképpen kellene kezelni a konfliktust, mint eddig. Nem biztos, hogy egy konfliktus megoldására a legjobb módszer a háború. 

Mi a helyzet az EMIH-hel? Az EMIH agresszíven terjeszkedik, amivel nincsen baj, dolgozzanak. A baj azzal van, hogy miközben a Mazsihisz és az EMIH ugyanabban a tóban pecáznak, a Mazsihisz a vízbe dobja a horgot, míg az EMIH a Mazsihisz vödrébe. 

Ez a baj, és erre nem az a megoldás, hogy a másik horgászt bevágom a tóba, hanem az, hogy rávegyem: ne az én vödrömben horgásszon. Mi a helyzet az ortodoxiával? Évtizedek óta azt próbálják elmagyarázni, hogy nekik a közösből több jár. Nem tudom, hogy tényleg több jár-e nekik, de ha húsz éve állhatatosan ezt mondják, akkor le kellett volna velük ülni beszélgetni erről egy esetleges segítségnyújtás érdekében.

– De hát segített nekik a Mazsihisz, méghozzá nem kevés anyagi kölcsönnel. 
– Erre mondok egy példát: ön és én betársulunk egy irodalmi vállalkozásba, én adom az ötleteket, ön megírja, és a bevételt elosztjuk 30-70 százalékos arányban. De ön nem a kialkudott 30 százalékot kapja meg, hanem csak 20-at. És amikor reklamál, hogy több járna, akkor azt mondom: járni jár, de nem jut. A MAOIH-elnök 10 milliárdot követelő levele nem volt barátságos lépés, elismerem, de nem háborúzni kell vele emiatt, hanem tárgyalni.

– Mi lesz a munkája sikerének fokmérője?
– Ha sikerül kohéziót teremteni a rabbik között, az már részeredmény. Ha pedig kohéziót lehetne teremteni a rabbik és a világi vezetés között is, az már eredmény. Országos főrabbiként erre kaptam mandátumot a Mazsihisz közgyűlésétől. A prioritás a Mazsihiszen belüli ellentétek elsimításának kísérlete, aminek az ügyében már tettem lépéseket, nem lazsálok. Néhány barátomat megnyertem tanácsadónak magam mellé – javadalmazás nélkül, mielőtt valaki azzal vádolna, hogy szórom a pénzt –, akikkel kialakítunk egy stratégiát a munkára. 

Mivel a Mazsihisz elnöke többször kijelentette, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, hanem menjünk előre, hát én is azt mondom, hogy nézzünk előre – de csak akkor tudunk előre menni, ha mind a rabbikban, mind a világi vezetésben tényleg megvan a közös akarat az egymáshoz való közeledéshez.

Ha a felek elfogadnak engem kvázi mediátornak, és képesek elhinni, hogy felül tudok emelkedni a személyes érzelmeimen, akkor van esélyünk. Én ugyanis tényleg elhiszem róluk, hogy együtt akarnak dolgozni, és ez olyan megelőlegezett bizalom, amit mindenkinek meg kellene adni a másiknak.