Az ember, akit nem torzított el a hatalom – jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma 15 óra 36 perckor köszönt be, a királynő holnap 16 óra 47 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a MIKÉC hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

Az egykor halálra szánt, majd rabszolgának eladott, végül óriási hatalommal bíró egyiptomi kormányzóvá lett József sok idő múltán szemtől szemben találja magát a saját testvéreivel. Azokkal, akik őt valaha halálra szánták, rabszolgának adták, s be nem gyógyuló sebet ejtettek apjuk, Jákob szívében és lelkében. 

És a Cáfenat-Panéah nevet viselő, élő istenszobornak öltöztetett egyiptomi nagyúr, aki olyan testi és lelki szenvedéseken ment át, amik megacélozhatták volna a lelkét,  nos, ez a hatalmas férfiú: ekkor elsírja magát. 

Talán örömében sír, nem pedig fájdalmában. Különben miért is írná a Tóra nem sokkal korábban, hogy József az elsőszülöttjét azért nevezte el Menassénak, mert „Isten elfeledtette velem minden szenvedésemet és atyám egész házát”. Valóban elfeledte volna minden nyomorúságát és a teljes családját? Aligha. Hiszen a Menasse név választásával mintha nem is a fiának, hanem saját magának adna új nevet, elvégre a Menasse lényegében azt jelenti: aki túlélte a poklot, felszabadult és képes volt maga mögött hagyni a múltat. Mintha magát győzködné róla, hogy igen, igen, túlvagyok rajta.

De éppen a sírása árulja el, hogy nem tette túl magát a tragédiákon. És éppen József keserves sírása hozza oly közel hozzánk ezt a történetet, hogy mi magunk is megrendülünk a találkozás traumájától, súlyától és erejétől. 

Miért vagyunk képesek átélni ezt? Mert a történettudománynak hála, ma már képesek vagyunk belehelyezkedni ebbe a számunkra oly távoli, ismeretlen és idegen közegbe. Hiszen a régészet XX-XXI. századi eredményei fényesen visszaigazolták a Tóra szavait: az ókori leletek alapján tudjuk, hogy Egyiptom urai valóban aranygyűrűt, arany nyakéket és tiszta lenruhát viseltek – méghozzá pontosan ugyanolyan darabokat, amilyenekről a Mikéc hetiszakaszban olvasunk. József kormányzói viselete és arany ékszerei nem csupán a hatalmi reprezentáció eszközei voltak, hanem egy olyan összetett szimbolikus jelrendszer elemei, amelyek  kiemelték őt a halandó emberek közül egy olyan „isteni” szférába, ahol kozmikus rend uralkodik, fennen hirdetve az akkori világ legerősebb hatalmának egységét. 

Ezt a kozmikus rendet, ezt a birodalmi egységet, ezt az önhitt hatalmat egyvalami töri meg: az emberi sírás hangja, amit könnyek kísérnek. 

Cáfenat-Panéah kormányzó mandula alakúra festett szeme – amely Hórusznak, a sólyomfejű istennek a diadalmas tekintetét imitálta – egyszerre csak könnybe borul, és a világhódító Egyiptom talmi fekete festékét lemossa a lélek mélyéről feltörő érzelmi áradat.

Igen, csak úgy érthetjük meg ennek a sírásnak a jelentőségét, ha a régészeti leletek alapján magunk elé képzelünk egy legyőzhetetlen istennek öltöztetett, színesen kifestett, bearanyozott, élő szobrot, akiből előbújik: az ember. 

Egy igaz ember, akin mit sem változtatott a rituális külső átlényegülés, akit nem torzított el az irdatlan hatalom, akinek nem vette el az eszét a cím, a rang, a méltóság, a vagyon. Olyan ember, aki képes könnyezni az isteni maszk alatt. És akinek háromezer év múltán is halljuk a zokogását – itt legbelül, a szívünkben.

Jó szombatot!