A víz és a zsidóság – Látogatás a Kőbányai Víztározóban

Kőbánya területén számos izgalmas helyet felfedezhetünk, köztük a Fővárosi Vízművek legrégebben működő létesítményét, a látogatók számára évente csupán egy-két alkalommal nyitva tartó kőbányai víztározót. Az Ihász utca 29. számnál egy titkot rejtő park bújik meg, amely mélyén igazi föld alatti világ tárul a szemünk elé. Az 1868 és 1871 között épült víztározó medence 11 ezer köbméter víz befogadására alkalmas, és a mai napig, immár 153 éve látja el zavartalanul feladatát.

A felszíni lejárat egy kis házikó, amelyből egy kőből készült csigalépcső vezet le a mélybe. Mintha csak a valóságot hagynánk magunk mögött, hogy alámerülhessünk ebbe a mesebeli világba; odalent pedig megpillanthassuk a Gyűrűk Ura törptárnáit idéző csarnokot.

Lejárat a víztározó medencébe.

Igazi építészeti remekművet, egy eldugott, de annál monumentálisabb föld alatti katedrálist pillanthatunk meg, amelyet William Lindley, angol mérnök tervezett – munkáját olasz építőmesterek és magyar kubikusok segítették.

Miért vált sürgetővé egy víztározó építése abban az időben?

A XIX. század közepén az akkor még nem egyesített városban súlyos ivóvízproblémák jelentkeztek a pesti oldalon. Míg Budán a középkori sváb-hegyi források megfelelően ellátták az ott élőket, addig Pesten kolerajárvány tört ki a szennyezett víz miatt. A Lindley által rohamtempóban épített szivattyúház (Pesti Vízmű) a Kossuth téren 15 évig segítette Pest vízellátásának korszerűbbé tételét, azonban a vízműnek egy ellennyomó medencét is kellett építeni, ahol kulcsszerepe volt a szintkülönbségnek. E célra jelölték ki végül Kőbánya területét.

Az év többi részében legfeljebb 8 méter magasan állhat a víz a medencében, az állagmegóvás érdekében pedig minimum másfél méteren kell lennie. A hatalmas teret, ahol, ha kérdésünk volt, a Vízművek munkatársai készségesen álltak rendelkezésünkre, most lámpákkal világították meg, az év nagy részében azonban senki sem léphet be ide. Tervezői talán nem is sejtették, idővel milyen látványossággá növi ki magát e hely.

A csarnok hossza 66, szélessége 24, magassága majdnem 11 méter. A háromhajós templomra emlékeztető, oszlopokkal tagolt, boltíves medence csodás akusztikával bír, így a látogatók morajlása is felerősödött a nedvességtől csillogó téglafalak között. Ha szemügyre vesszük a víz által is megszínezett téglákat, amik szinte mozaikszerűnek tűnnek a falakon, némelyiken még felfedezhető a „Tatai Uradalmi Téglagyár” nyomat is. A víz ide két szökőkútszerű márvány beömlőnyíláson tud bejutni, és 12 óra alatt telíti be a csarnokot a kívánt szintig.

A hely egyébként Ferihegytől Cinkotáig a mai napig is több százezer ember háztartását látja el a Szentendrei-sziget csápos kútjaiból származó vízzel.

A medencét évente egyszer szokták leereszteni, egy hét alatt alaposan kitisztítják, fertőtlenítik, ezután harmadáig töltik meg vízzel, hogy aztán elvégezhessék a szükséges laborvizsgálatokat. Ha mindent rendben találnak, újra teljesen megtöltik.

A nyílt napokat rendszerint a Kulturális Örökség Napjaihoz igazítva tartják meg, idén az árvíz miatt eltolták az időpontokat, így került sor erre a rendhagyó hétvégére október elején. A hely töretlen népszerűségét jól jelzi, hogy a látogatói időpontok mindössze negyedóra alatt beteltek. Én is hatalmas drukkban szorongattam a telefonomat, a helyzet pikantériáját az adta, hogy Peking egyik utcáján sétálva, 6 órányi időeltolódással próbáltam leküzdeni az esetlegesen belassuló internetes akadályokat, és időben elcsípni egy időpontot. A Vízművek Facebook-oldalának kommentszekciójából ítélve szerencsés vagyok, van, aki évek óta próbálkozik, hogy eljuthasson ide. Végül több mint négyezren látogatták meg ezt a különleges tárnát.

Aki esetleg lemaradt, annak jó hír, hogy a gellérthegyi Gruber József víztározóba is lesz alkalom ellátogatni, méghozzá tavasszal, a Víz világnapja környékére időzítve.

A víz a judaizmusban is mély jelentőséggel bír, az életet, a tisztaságot és az isteni jelenlétet szimbolizálja. Központi eleme a teremtésnek is; a Berésit legelején is olvashatjuk, hogy Isten szelleme a vizek felett lebeg, pontosabban: „A föld formátlan és üres volt, a mélység felszíne fölött sötétség, a víz fölött pedig Ruah Elohim söpört végig”. Ezáltal a víz a teremtés lényeges, ősi összetevője, amely valójában a teremtés hat napjából ötben kulcsfontosságú szerepet játszik. A vizekből jön létre a mennyboltozat is a „a vizek szétválasztása” révén.

Ha a víz tisztaságára gondolunk, rögtön eszünkbe juthat a mikve, a rituális fürdő is a zsidó hagyományban. A mikve vizében való merülés a tisztasághoz való visszatérést tükrözi, az újjászületést és az Istennel való friss kapcsolatot szimbolizálja.

Most épp az őszi nagyünnepi időszakban járunk. A mezőgazdasági ciklusban, az esőért való imádkozásban a víz és az isteni áldás közötti kapcsolat talán legnyilvánvalóbb formáját láthatjuk. Szukkot, a sátrak ünnepe az aratási időszak végét jelzi, és a zsidók sivatagi vándorlásáról való elmélkedés időszakát. Az ókorban a templomban ezidőben vízáldozati szertartást végezték, hogy esőt kérjenek a következő évre. Szukkotkor ma is elmondjuk az esőért való fohászt (Gesem bencsolás).

A tágabb zsidó hagyományban a víz magának a Tórának erőteljes metaforájaként szolgál. Ahogy a víz táplálja a földet, úgy a Tóra is fenntartja a lelket. Az áramló víz, mint életforrás képe visszatérően jelen van a zsidó szövegekben. A lelki táplálék ígérete tükröződik a napi imákban a harmatért és az esőért, amelyet az Örökkévaló gondoskodásának tekintenek a zsidó nép fizikai és lelki jólétéért.

Zucker-Kertész Lilla beszámolója

képek: Bohn Tamás