Szerdócz Ervin: A próféták ellenezték a véres áldozati kultuszt

A zsidó lélektől távolt állt a vérontás, így a véráldozat különféle formája is. Ez a próféták írásaiban hangsúlyt kap. A próféták ellenezték a véres áldozati kultuszt. Jesája, Jeremiás, Maleákhi és Mikha, próféta kijelentik, hogy I-ten számára se „kedves” a számára bemutatott áldozat – írja az újpesti főrabbi az aktuális tórai hetiszakasz kapcsán.

„Örök tűz égjen az oltáron, ki ne aludjon.” (III.M.6/6.)

A negyven év pusztai vándorlás alatt a törzsek táborozási helyein rendszeres volt az áldozati kultusz a Bizonyosság hajlékában. Miután a zsidó nép elfoglalta az országot, először Silóban, majd Jeruzsálemben, végül a Salamon király által épített Szentélyben mutattak be különböző áldozatokat. Az oltáron égő tűz sohasem aludhatott ki. Még Szombaton is tűzifát tettek az oltárra. A tűzön égették el az égőáldozatot, a béke, a vétek és a bűnáldozatok zsírját, a lisztáldozatból elkülönített „maroknyi” részt, valamint a kohén lisztáldozatát. Az oltárról a visszamaradt hamut minden reggel kivitték a táboron kívül lévő tiszta helyre.

A papok (kohaniták) elfogyaszthatták a vétek és a bűnáldozat húsát, valamint a lisztáldozat el nem égetett részét. A békeáldozatot az fogyaszthatta el, aki az áldozatot hozta. Az áldozati húsból csak rituálisan tiszta fogyaszthatott.

A jeruzsálemi Szentély (i.sz. 70-ben) lerombolása után megszűnt az áldozat. Helyét átvette az ima: „Legyen az én imám illatos áldozat Előtted.” (14. Zsolt /12.)

Az ókorban általános szokás volt a véráldozat. Mi volt a zsidók áldozatának valódi indíttatása, célja?

A választ a Tóra szövegében olvashatjuk: „…hogy ne mutassák be többé áldozataikat a kecskebakoknak (idegen isteneknek), amelyek után ők paráználkodnának” (III.M., 17/ 7.)

Mózes az I-ten parancsára rendelte el az áldozati szertartásokat, hogy népét visszatartsa a pogány szertartásoktól. A zsidó lélektől távolt állt a vérontás, így a véráldozat különféle formája is. Ez a próféták írásaiban hangsúlyt kap. A próféták ellenezték a véres áldozati kultuszt.

Jesája, Jeremiás, Maleákhi és Mikha próféták kijelentik, hogy I-ten számára se „kedves” a számára bemutatott áldozat. Hósea próféta szerint: „Bizony, a szeretetet kedvelem és nem a vágóáldozatot. I-ten ismeretét, s nem az égőáldozatot” (Hos. 6/6.)

Ámosz próféta: „Bizony, ha égő- és lisztáldozatot mutattok be, nem fogadom el, békeáldozatotokat hízó marháitokból meg sem tekintem. Távolítsd el tőlem ökreid zúgását. Nyájad zengését meg nem hallgatom. Hanem folyjék, mint a víz, az igazság, és a jótett, mint bővizű patak” (Ám.5/ 22-24.). A próféta kétségbe vonja, hogy volt-e egyáltalán áldozatbemutatás a pusztai vándorlás során: „Vágó- és lisztáldozatot bemutattatok-e Nekem, a pusztában, negyven éven át, Izrael háza?” (Uo.25.).

Maimonidész (1138-1204), a zsidó filozófia atyja így vélekedik az ókori áldozatbemutatásról és a Szentély kultuszról : „Az áldozat az isteni terv része volt, hogy a pogány kultusz megszűnjön anélkül, hogy a nép felhagyna az általa megszokott áldozatbemutatástól, amely különben összezavarta volna hitét és gondolkodását” (More Nevuchim).

Az áldozatokat felavatott papok (kohének) mutatták be. Felavatásuk tette jogosulttá őket az áldozatok bemutatására. De attól még emberek voltak és maradtak...

„Isszakar ben Beroka főpap sokkal többet törődött saját tiszteletével, mint az áldozatéval. Selyemkesztyűben mutatta be az áldozatokat, ami ellentmondott az előírásoknak. Történt, hogy amikor a király és felesége között nézeteltérés támadt, meghívták, hogy mondjon véleményt. A főpap figyelmen kívül hagyta az etikettet, és tiszteletlenül viselkedett és hadonászott. A király azt mondta: nézeted helyes, de viselkedésed megtorlást érdemel. Parancsot adott, hogy vágják le a főpap jobb kezét. A főpap megvesztegette a végrehajtót, hogy a bal kezét vágja le. Amikor a király tudomására jutott, levágatta a jobb kezét is. Rabbi Joszé mondta erre: „Hála Neked, Uram I-tenem, hogy Isszakart vétkéért ezen a világon sújtod és nem az eljövendő világban, mert ott sokkal súlyosabb büntetést érdemelne. Ebből megtanulható, hogy:

aki istentiszteletet végez, szükséges áhítattal, csakis I-ten tiszteletétől vezérelve, ne saját nimbusza növelésére tegye.” (Vajikra rab 22.)