A mai napig fájdalmas szembenézni a történtekkel, fájdalmas szembenézni a veszteséggel. Fájdalmas szembesülni azzal a kegyetlen megszállottsággal, amelynek legfőbb célja a zsidók mindenáron történő teljes kiirtása volt. – fogalmazott Dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Holocaust Közalapítvány kuratóriumának elnöke a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából Budapesten, a Holokauszt Emlékközpontban pénteken.
Az alábbiakban Dr. Grósz Andornak az eseményen elhangzott beszédének szerkesztett változatát olvashatják.
79 éve, hogy felszabadult Auschwitz, a náci elvetemültség, gonoszság, embertelenség szimbóluma. 2005-ben ezt a napot jelölte ki az Egyesült Nemzetek Szervezete a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjává. Megismétlem…: 2005-ben jelölték ki az emléknapot…
Hat évtizeddel az események után!
Hat évtizedig próbálta az emberiség jelentős része a szőnyeg alá söpörni a történteket, elfelejteni és elfeledtetni a borzalmakat. Az érintettek, a túlélők tanúságtételén túl művészek, mint például Robert Merle és Primo Levi írók, Steven Spielberg rendező, vagy a hazaiak közül említhetném többek között Ember Máriát és Nobel-díjasunkat, Kertész Imrét, alkotásaik egész sora kellett ahhoz, hogy a közömbös többség feleszméljen és szembesüljön a megdöbbentő tényekkel.
Megkésve, de végül kijelölték a nemzetközi emléknapot és azóta minden évben összejövünk itt, a Holokauszt Emlékközpontban, hogy lerójuk kegyeletünket a sok milliónyi ártatlan áldozat emléke előtt, akiknek életét a történelem legsötétebb időszakában brutálisan oltották ki.
Számunkra, akiket személyesen is érint a tragédia, különösen fájdalmas visszatekinteni a múltra és felidézni a történteket. Amikor elhaladok a bejáratnál álló Áldozatok Emlékfala mellett, ahol a kétszázezer beazonosított áldozat neve között ott olvasható ötven név a szűkebb családom és távolabbi rokonaim közül, összeszorul a szívem. Olyan rokonaimé, akiket nem ismerhettem meg, akikről csak édesapám elbeszéléseiből hallhattam, akiknek csak az emléke maradt fent.
A mai napig fájdalmas szembenézni a történtekkel, fájdalmas szembenézni a veszteséggel. Fájdalmas szembesülni azzal a kegyetlen megszállottsággal, amelynek legfőbb célja a zsidók mindenáron történő teljes kiirtása volt. Felfoghatatlan az a fanatikus elvakultság, amelynek vezéreszméje egy olyan nép eltörlése volt a föld felszínéről, amely Európa szívében évezredek óta együtt élt a többiekkel, nem háborúzott és nem veszélyeztetett senkit sem. Sőt, inkább maga tűrte az üldöztetéseket, pogromokat, kirekesztéseket.
Felfoghatatlan az a mérhetetlen szenvedés, amelyet ezen ordas eszmék hordozói okoztak. Felfoghatatlan a kínoknak sora, amelyet a magyarországi zsidóságnak kellett megélnie a gettókba való kényszerítésük, bevagonírozásuk, majd deportálásuk során, hogy Auschwitzba érkezve egy rövid szelekciót követve a nagy többségük órákon belül a gázkamrákban fejezze be életét.
Felfoghatatlan a munkaszolgálatosok szenvedése, aggodalma és vergődése, akik a fronton vagy bányákban, köztük a bori réz- és az úrkúti mangánbányában embertelen körülmények között hajszolva és robotolva járultak hozzá hazájuk védelméhez, miközben ugyanez a haza kirabolta, megkínozta, megbecstelenítette és a halálba küldte családjukat.
Fotók: Illyés Tibor / MTI
Célunk az emlékezés és az emlékeztetés.
Elsősorban emlékezés a mártírokra, mert nevük, létük nem tűnhet el nyomtalanul, személyük nem merülhet feledésbe. Ugyanakkor, emlékeztetnünk kell a folyamatra, amely a holokausztba torkolt, azokra a társadalmi körülményekre, amelyek lehetővé tették az ordas eszmék elterjedését, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a társadalom többsége közömbösen szemlélje honfitársainak kirekesztését, kifosztását és megsemmisítését.
Emlékeztetnünk kell arra, hogy a soá nem következhetett volna be ezen cinkos hallgatás, sőt a társadalom egy részének lelkes, tevőleges részvétele nélkül. Ez az a tény, amit sokan szeretnének elfelejteni. Ez az a tény, amit nem szabad hagynunk feledésbe merülni.
Emlékeznünk kell, emlékeznünk kötelesség, de amikor mártírjainkra emlékezünk, nem szabad csupán a halálukra emlékeznünk. Életük kioltásáról a náci bűnösök határoztak, de életüket, addigi életüket ők maguk határozták meg. Tartozunk nekik azzal, hogy amikor rájuk gondolunk, az életükre emlékezzünk. Bemutatjuk életüket, alkotásaikat, gondjaikat és örömeiket, mindazt, ami az élő, erős, öntudatos közösségeiket jellemezte. Tartozunk nekik azzal, hogy emlékezésünk központjában ők maguk legyenek, ne pedig gyilkosaik.
Hányszor hangzott el a „Soha többé” az elmúlt nyolcvan év alatt?
Mennyi fogadkozás és ígéret, amely békével, biztonsággal kecsegtette a zsidó népet! Ennek ellenére, három és fél hónapja egyetlen nap alatt 1400 nőt és férfit, aggastyánt és csecsemőt gyilkoltak meg a Hamasz terroristái Izraelben. Ötezer ember sebesült meg, sokan közülük súlyosan, maradandó károsodást szenvedve. 250 túszt hurcoltak el a gázai alagutakba, sokukat még most is, egyre sorvadó reménnyel vár haza családjuk. A holokauszt óta nem hozott ekkora véráldozatot Izrael népe. És amikor a fegyveres erő utána ment a terroristáknak, hogy kiszabadítsa a túszokat és megakadályozza a mészárlás megismétlését, a világ számos pontján az antiszemitizmus a náci időket igéző magasságokig szökött. Számos országban a kormányok, a rendőrség némán tűrték, hogy felvonuló tömegek terroristákat éltessenek, hogy az Izrael-elleneségbe burkolt antiszemitizmusukat nyíltan hirdessék. Félő, hogy a nyíltan megvallott Izrael-elleneség számos helyen felszítja az antiszemitizmus szunnyadó parazsát.
Méltányoljuk a magyar kormány erőfeszítését, amellyel következetesen alkalmazta az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia elvét és hazánk ebben a tekintetben is a béke szigete maradhatott.
