Szálinger Balázs: Kertész Imre nevet

Jóízűen felnevetett, amikor elmeséltem neki. Pedig amint belekezdtem a történetbe, megijedtem, mit művelek, hogy a fenébe jövök ki ebből. De úgy reagált, mint egy normális, szabad ember. Felcsattanó, jóízű nevetés.

Háromszor találkoztunk hosszabban, három interjú volt az ürügy. Amikor először voltam nála, egy belső udvarra néző teraszon beszélgettünk az interjú után. Kíváncsi volt. Honnan jöttem, mit csinálok. Nagyon hamar beazonosítottuk a közös pontot. A családja Zalából költözött Pestre, egy Pacsa nevű faluból – pont ahonnan az én apai ágam származik. Még többet kezdett kérdezni, de már a tájról. Sosem járt ott. Miből élnek az emberek, milyen nevű falvak, dombok, patakok vannak arra, talán még azt is, hogy milyen az éghajlat. Biztos voltam benne, hogy gyerekkorában sokat hallott Pacsáról és a környékről – és ezekkel az emlékekkel játszatta össze magában mindazt, amit mondtam. Összehasonlította a családi legendában (már csak benne!) élő régi Zalát és azt a száz évvel későbbit, amit egy huszonéves leír neki a maga suta módján. Néha volt olyan érzésem, hogy ismerősen hangzott neki egy-egy szomszédos falunév, de lehet, hogy csak én képzeltem hozzá.

A történet, amin olyan jót nevetett, úgy folytatódik, hogy amikor a díj után legközelebb otthon jártam, mondtam a szüleimnek, hogy ez a bizonyos Kertész Imre, aki a Nobel-díjat kapta, Pacsáról származik. Apám maga elé nézett: nem, nem ismer ilyet. Mondom: jaj, hát akkor nem Kertész, hanem Kohn! Az máris ismerős volt. A szüleim generációjára már csak az elég érdekesen elszántott, de végül is látható zsidótemető maradt Pacsán. „A Kohnék” emléke folklorizálódott, a falumonográfia lapjain kívül is él a család neve. A téglagyár helyét ma is ismerik a helyi gyerekek, a gőzmalomról már én se tudom, hol volt.

– Na várjál csak – mondta apám némi gondolkodás után. – Ez a Nobel-díjas… ez a pacsai Kohn fia?

– Igen.

És erre jött az a mondat, ami előtt talán a szememet is becsuktam, és elgondolkodtam, biztos jó ötlet-e, hogy lényegében személyre szabott zsidóviccet mesélek el egy nálam ötven évvel idősebb Holokauszt-túlélőnek. Az apám ugyanis ezt mondta, természetesen mindenféle rossz íz nélkül, tényleg a folklórból jövő, elemi erővel, de mégis csak ezt:

– Hát akkor most megy a bót.

*****

Kedves ember volt Kertész Imre, és ahogy visszaolvastam ezeket az interjúkat, most látom, mekkora erő kellett ahhoz, hogy kedves legyen. Egy évvel 2002 után már idegennek látta azt az embert, aki átveszi a díjat. Valószínű, hogy gyanakvó lett úgy is, hogy tudta: nem ő, hanem az általa megjelenített idegen ember áll a kellős közepén egy rohadt, ránk hagyományozódott és folyton megújuló magyarországi pokolnak. Olyan pozícióban, amelyben a felé áradó szeretet és gyűlölet, elismerés és gyilkossági kísérlet sem személy szerint neki szól, szólt – hanem az idegen embernek. Aki valamit jelent. Nemcsak az ijesztette, amit magáról olvasott a sajtóban, hanem az is, amit magából látott. Úgy maradhatott szabad, hogy saját magát is idegennek látta. Ezért tudott felnevetni a buta zsidóviccemen. Mert egy szabad, nyitott ember hallotta meg, és nem egy két lábon járó társadalmi kód. Ennek a szabadságnak nyilván ára volt. Remélem, ezzel együtt is boldog volt az utolsó éveiben.

Kertész Imre magyar író nevét sokan a magyar nyelvtantól eltérően írták. Velük szemben elégtétel az a tény, hogy ez a név (rendes és fordított verziójában is), amíg magyar nyelv és tudat létezik, addig az utolsó napig része lesz ennek a közös tudatnak. Szomorú, hogy ez az elégtétel nem Kertész Imréé magáé lesz, hanem az őt túlélő idegen emberé. És mint ilyen, máris oldalfüggően cincálható, lábjegyzetelhető, nagyítható, kicsinyíthető, ismerjük ezeket a módszereket. Csak Kertész Imrének, a kedves, kérdezős embernek ért ma véget ez az iszonyat, és ha úgy van, ahogy hitem szerint hiszem a születés és a halál utáni harmadik nagy napot: most már biztatóbb helyen is van, mint mi.

Szálinger Balázs