Jávor Pál, Feleki Kamill és Karády Katalin partnere, egész kontinenseken ünnepelt színésznő és énekes és táncos, Ábrahám Pál múzsája, akinek Horthy, Szálasi és Rákosi országlása együtt tette volna tönkre az életét, ha lehetett volna, de nem lehetett, mert egy szubrett köteles mindig jókedvűen dolgozni. Ő pedig jó szubrett volt.
Sonnenschein Eduárd főpincérnek a New York kávéházból 1919. június 5-én 6 és fél kilós lánya született. Ez nem egészen ideális indulás egy pehelysúlyú táncoslány számára, de Sonnenschein Róza szépen kinőtte és lefogyta magát, mire Bársony Rózsi lett végül belőle. Korán színpadra lépett, ugyanis egy délután nem tudták hová tenni és elvitték a színházba, ahol azonnal produkálni kezdte magát és sikert aratott, a rendező bácsi kezelésbe vette, elővezettetett vele egy énekszámot és Róza-Rózsi többé le sem jött a színpadról életében, a zsidótörvények hat évét nem számítva legalábbis, amikor kénytelen volt lejönni. Zsidó szubrettek, ha mégoly szépek, tehetségesek, táncos lábúak és csodálatos hangúak voltak is, ha imádta is őket a közönség, nem ronthatták tovább a fajtiszta magyar közízlést. Addig azonban ő volt Ábrahám Pál legfontosabb színésznője és a Bál a Savoyban itthon és Németországban és Angliában egyaránt fényes siker volt az ő tündöklő játékával. Először jött az európai ünneplés, aztán pedig, sikerei csúcsán, valamivel harminc éves kora előtt az emelkedő pályát megtörő színpadi tisztogatás.
Nem volt módja átállni az idősebb szerepekre, nem dolgozhatott nem megfelelő származás miatt. Azért, mert a kávéházi főpincér, egész Pest kedvence, Sonnenschein Eduárd volt az édesapja. Hat év egy színésznő pályáján végképp nem múlik el nyom nélkül, nem sokan tudtak volna újra elindulni 1945 után, de Bársony Rózsi, aki állítólag nővérként dolgozott egy kórházban a háború végóráiban, azonnal megindult, amint elült az ostrom a félig halott városban.
Az Én és a kisöcsém jött a Bál a Savoyban után, az előbbivel köszönt el a magyar közönségtől újra. Külföldi turnéjáról nem tért haza 1948-ban, arra gondolt, hogy a rákosizmust inkább kihagyja, elblicceli. Triesztben ünnepelt sztár lett, mindenhol megállta a helyét, a kor és a csapások nem fogtak rajta, szubrett volt és a szubretteket nem lehet elhallgattatni. Özvegyen maradt, külföldön, támasz nélkül és énekelt tovább és táncolt hozzá. Nagyjából a létező nyelvek összességén előadóképes volt és aztán a konszolidáció idején vissza-visszatért a drága Pestre, amelyhez hűséges maradt a sok rossz ellenére, amit kapott a várostól. Önzetlenül, hálát nem várva szerette Magyarországot és hát – szubrett volt, akinek nincs módja megsértődni, elszomorodni, esténként minden kezdődik elölről újra, mi kacagva sírunk, a könnyünk mosoly, így dolgozott ő is, ahogy minden rendű és rangú muzsikus lelkek. Izraelbe is elment és héberül adott műsort a tizenéves országnak. Nem volt lebírható, de halandó volt ő is és azért semmilyen kín nem múlik el nyomtalanul.
Valahol útközben, ügyintézés során zárta le a fáradt szív a főpincér úr lányának, a világhírű szubrettnek az élettörténetét mindösszesen 66 év után és bár 21 évesen úgy tervezte a lapok szerint, hogy utolsó óráiban majd felhívja Szép Ernőt, hogy búcsúztassa el versben, ezzel elintézi magának az örök életet, aztán gyorsan lemegy és annyi indiánert eszik a cukrászdában, amennyit magába tud tömni. Nem egészen így történt, de ő azon kevesek közül való, akiknek Szép Ernő nélkül is összejött az örök emlékezet.
A boldogság végső soron elhatározás kérdése is, legalábbis sokat segíthet, ha megpróbáljuk. Neki sikerült, lehet, hogy számunkra is megadatik.
