„Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó.” – Esterházy Péter halálára

A képzelet Magyarországai

Esterházy Péter honfoglaló volt: a képzelet és a nyelv segítségével teremtett országot mindnyájunknak. Egész alkotó élete „javított kiadás” volt, amely a bőség befogadó gazdagságában oldotta fel nemzeti traumáinkat. Isten legnagyobb adományának tartotta a teremtő szót és maga is ezt a teremtő munkát folytatta.

esterhz__yp__ter.jpg
Fotó: Balogh Zoltán / MTI

Meglepő, de konzervatív író volt: mélyen összefüggő hármas jelszavai, örök témái valának: Isten, haza, család. Így, ebben a sorrendben és szétválaszthatatlanul. Családtörténetét a haza történetévé egészítette ki nagy könyveiben, a történelmi családba befogadva a kirekesztettek nemzedékeit, újrateremtve könyveiben a mindig széthullástól fenyegetett hazát: a hazát a magasban, ahogy egy ideje már kedvvel idézte Illyés Gyulától. Elsősorban, de nem kizárólag a Harmonia Caelestisben tett így, amelyben gyászból, veszteségből, fájdalomból, az újrakomponált magyar történelemből megszületett a megértés és megbocsátás mennyei harmóniája, Isten rendje a gyakorta vigasztalan Teremtésben.

Sokat szoktunk beszélni árokbetemetésről, pedig az nem csak elhatározás, hanem mindenekelőtt munka volna, beszéd és figyelmes odahallgatás váltakozása: minderről ő tudta a legtöbbet.

Hitt a nyelv teremtő és romboló erejében: a diktatúra nyelvének kinevettetése a Kis Magyar Pornográfia lapjain elnémította, érvénytelenné tette a rendszert. A szavakból a szabadság derűje áradt, a szabadságé, amely számára kedélyállapot volt. Olyan ember volt, akit a hite valóban szabaddá tett, műve pedig e hit által elnyert szabadságról tanúskodott.

Minden sorát öröm olvasni, miközben annak, aki jól figyel, feltárul az is, mennyit beszélnek ezek a könyvek a fájdalomról: a kiszolgáltatottság némaságáról a Fuharosokban, a haláléról - édesanyja haláláról - A szív segédigéiben, apai árulásról és fiúi hűségről a Harmoniában és a Javított kiadásban és így tovább. Tudta, a hitet nem adják olcsón és minden könyvében újra megküzdött érte: ontológiai derűje megszenvedett volt és hiteles. A nyelv szépsége és gazdagsága a létezés szépségét hirdette könyveiben és modellt adott nyitott, befogadó hazaszeretetből számunkra: hagyománytisztelete minden hagyomány nyelvi együttélését valósította meg egy nagyon is valódi, mélyen a történelembe ágyazott, de a nyelvi képzelettől ihletett, másik Magyarországon, az éppen adott Magyarország mennyei tükörképében. Műve épp az volt, amiről Illyés beszélt: haza a magasban.

Elhitte, hogy a világ a szó által teremtetett és tudta, hogy az, amit el tudunk képzelni, máris létezik valahol. Magyarország sokkal jobb hellyé lett azáltal, hogy Esterházy Péter itt lehetett közöttünk 66 éven át a Jóisten kegyelme folytán. Hálásak vagyunk érte, de elviselhetetlenül kevésnek találjuk mégis.

Hálával és reménykedéssel idézzük fel magunkban ennek a másik, olyan bensőségesen ismerős Magyarországnak a képeit, amely nem létezne mindazok nélkül, akik nyomot hagytak Magyarország történetén és Esterházy Péter nélkül, aki mindig újrafogalmazta. Ahol nincs kisebbség és többség, gazdag és szegény, férfi és nő, szabad és szolga, csak állandó felcserélődésben, ahol mindenki egyformán fontos és a nemzeti közösség semmi egyéb, mint mindannyiunk közös története.

Áldott az igaz bíró: Esterházy Péter tegnap délután távozott közülünk. Legyen áldás az emléke.