Anglia első zsidó nőköltője lehetett Shakespeare múzsája

Anglia első női költője jó eséllyel titkos zsidó, marránó volt, aki kabalista ihletésű szövegekben védte meg Évát és a női nemet az őket érő teológiai vádaktól. És egyesek úgy tartják, hogy egyúttal ő volt a 400 éve meghalt Shakespeare szonettjeinek „Sötét Hölgye” is. A Bárdra emlékezve zsidó Múzsájáról szólunk most a Tablet Magazin írását ismertetve.

A Shakespeare személye és élettörténete körüli kérdések régóta adnak munkát és szórakozást a brit és más nemzetiségű történészeknek, irodalmároknak és a publikumnak. Egy 1973-as könyv szerzője például cikkünk tárgyát, Emilia Lanyert nevezte meg a világirodalom leghíresebb szonettjeinek, William Shakespeare verseinek egyik titkos, vagy épp legtitkosabb múzsájaként, a vonzó és rejtélyes „Sötét Hölgyként” aki érzékeny, kegyetlen, okos és megbabonázó.

És a Tablet cikke szerint versbeli megjelenése szembemegy a korabeli női szépségeszménnyel is, amely a világos színeket, a rózsás arcot preferálta, és amelynek mintája a másik nagy szonettszerző, a jóval előbb élt Francesco Petrarca Laurája lehetne. Shakespeare azonban szembement ezekkel az elvárásokkal a szonettek megszólítottjának sötét színeit hangsúlyozva: lázadás volt ez a Sötét Hölgy egész figurájával együtt, ahogy felforgatás volt bizonyos tekintetben a „figurát” állítólag ihlető Emilia Lanyer egész működése is.

Az ugyanis biztos, hogy Emilia Lanyer nem csak Múzsa volt, ha volt, akiről mások írnak verset, de maga is meg megszólalt költőként.

1611-ben jelentette meg a bibliai Teremtés könyvét is átíró-újraköltő kötetét: nem ő volt az első angolul író nő, akiről tudható, hogy verseket írt, de ő volt az első „profi” nőköltő, aki nyomtatásban hozta nyilvánosságra szövegeit és a költészetet „életformájául” választotta.

Könyvét a legutóbbi időkig nem övezte különösebb figyelem, mostanában kezdték felfedezni.

Legfontosabb kutatója és életrajzírója valószínűnek tartja, hogy a velencei eredetű apai ágon Lanyer marránó, kitért, de a hitüket titokban gyakorló zsidók ősöktől származott, és ha ez igaz, akkor nem csak az első angolul megjelenő nőköltő, de az első zsidó költő is volt ebben a nemben.

Erre utalhat szerinte a családnév (Bassano), az édesapa zenész foglalkozása (apja VIII. Henrik udvari zenésze volt, férje pedig Erzsébet királynőé) és talán az is, hogy unokaöccse kitért zsidó családba házasodott be: egy belterjes, összetartó marránus közösség körvonalai is kirajzolódhatnak mindebből. Bizonyosságot nem szerezhetünk soha ennyire régmúltbéli eseményekről, de tovább valószínűsíti a dolgot Emilia Lanyer költészete, amelyben világosan felismerhető utalásokat lehet találni a zsidó liturgikus és misztikus hagyományra. Ez sem azt bizonyítja, hogy a 16-17. századi költőnő titokban gyakorló zsidó lett volna, csak hogy ismerte és érdekesen használta ezt a hagyományt a Biblia „eretnek”, az eredendő bűn alól Évát „felmentő”, de természetesen továbbra is keresztény olvasatában.

A szöveg fókuszában Jézus áll, de a 16. század cfáti kabalájának számos motívuma köszön benne vissza, a héber Biblia zsidó értelmezésére utalhat bizonyos pontjain és a legnagyobb zsidó ünnep, az Engesztelés Napja zsinagógai liturgiájára, valamint talán még a Cionra vágyó nagy középkori zsidó költő, Jehuda Halévi híres verssorára – „a szívem keleten van, míg én a távoli nyugaton” – is.

Bármi is a helyzet vele és Shakespeare-rel, Emilia Lanyer Bassano saját jogán vonult be pár évszázad késéssel, de immár aligha visszavonhatóan az irodalomtörténetbe. Lehet, hogy mégsem azonos a Sötét Hölggyel, de az is elég neki ezentúl, ha önmagával azonos- zárja ünnepi, Shakespeare-évfordulós cikkét a Tablet.