A világ leghíresebb díványán – amit most a londoni Freud múzeumban őriznek – egyetlen alkalommal Gustav Mahler is feküdt. Igaz, mindez csak szimbolikusan értendő, mert a valóságban egy séta közben zajlott az analízis.
1910. augusztus 26-án délután két férfi sétált a leideni gyógyfürdőt övező ligetben. Halkan beszélgették és rótták a köröket órákon át. Egyikük muzsikus, a bécsi udvari opera igazgatója, világszerte ismert komponista-karmester, a másik nemzetközi hírű orvosprofesszor. A konzultációra azért került sor ilyen furcsa körülmények között, mert Freud épp a szabadságát töltötte, gyógyfürdőzött a hollandiai Leidenben, Mahler viszont türelmetlen volt, és nem akarta megvárni, hogy a professzor visszatérjen Bécsbe. A házassága romokban hevert, idegei a végsőkig feszültek. Freud hajlandó volt találkozni, de csak úgy, ha Mahler elutazik hozzá Leidenbe. Ő pedig indult azonnal, hiszen az ügy nem tűrt halasztást: nemcsak idegileg merült ki, de szexuális zavarokat is tapasztalt, mégpedig impotenciát – legalábbis a feleségével szemben, mert az operaházi kalandjai az énekesnőkkel nem adtak okot panaszra. Leidenben négy óra hosszat elemezték a helyzetet Freuddal, és utána Mahler valamelyest megnyugodva utazott vissza Bécsbe – ahogyan a feleségét, Almát becézte – Almschihoz.
Igazság szerint a házasság már kezdetekkor sem volt zökkenőmentes. 1901 novemberében, egy vacsorán találkoztak Bécs legismertebb mecénása, Berta Zuckerkandl szalonjában, a város legszebb lányának kikiáltott Alma Schindler huszonkét éves volt, Mahler negyvenegy. Almáról azóta már köteteket írtak, tudjuk, hogy élete során a korszak legeredetibb művészeivel volt szerelmi kapcsolata Gustav Klimttől elkezdve Oskar Kokoschkán át Franz Werfelig. Csalhatatlan érzékkel ismerte fel a tehetséget, és ez volt az, ami igazán vonzotta, a férfi külseje, vagyona, rangja hidegen hagyta. Mahler is azonnal lenyűgözte, azt meg a lány szépsége, és megismerkedésük után három hónappal, 1902 márciusában össze is házasodtak. A nehézségek azonban elsősorban nem a korkülönbségből vagy a karakterbeli különbözőségekből adódtak – Mahler magányos farkas volt, míg Alma állandóan vágyta a társaságot és a figyelmet –, hanem abból az ígéretből, amit a zsarnoki attitűdtől egyáltalán nem mentes Mahler még az esküvő előtt kierőszakolt.
A nagyszerűen zongorázó és dalokat is komponáló Almának meg kellett fogadnia, hogy felhagy a zeneszerzéssel, és kizárólag feleség és családanya lesz. Ebbe ugyan egy álmatlan éjszaka után beleegyezett, de a naplójába beírta, hogy ez örökre tüskét hagy benne. Az eltiltás a komponálástól később is sok feszültség forrása volt, a fiatal feleséget nem elégítette ki az, hogy háziasszonykodjon és gyereket neveljen, a szakmai életéről pedig teljesen lemondjon. Ahogy naplójában írta: „Gustav éli az életét, és nekem is az ő életét kell élni.” Mahler pedig ezen a téren nem enyhült, és mindvégig fenntartotta, hogy művész csak ő lehet a családban. Közben pedig rajongott a feleségéért, és a szerelmét nem szavakban és tettekben, hanem hangjegyekben gondolta kifejezni. Az 5. szimfónia lassú tétele, az „Adagietto” például, ami még a kapcsolatuk elején született, mindkettejük visszaemlékezése szerint egy őszinte szerelmi vallomás.
1910-ben, egy fürdőkúra alkalmával Alma megismerkedett a tehetséges építésszel, a későbbi Bauhaus-alapító Walter Gropius-al, akivel igen gyorsan egymásra találtak. Amikor Mahler rájött arra, hogy felesége megcsalja, kétségbeesett, menteni akarta a menthetőt, és egyszerre hajlandónak mutatkozott arra, hogy megnézze Alma régebbi kompozícióit. Néhány darabot ki is adatott, de ez természetesen nem oldotta meg a problémákat. Mahler teljesen összetört, nem tudott komponálni, idegei kimerültek, ráadásul még egyik gyerekük elvesztését sem heverte ki: első kislányuk, a Putzinak becézett Maria, aki különösen közel állt a szívéhez, 1907-ben, ötévesen először skarláttal fertőződött, majd diftériát kapott, és tíznapos szenvedés után meghalt.
Mahler ebben a zilált lelkiállapotban érkezett meg Leidenbe. Azt, hogy Freud hogyan reagált, az egyik tanítványának, Marie Bonaparte-nak írt leveléből tudjuk, neki számolt be a négyórás séta-konzultációról: úgy vélte, hogy Alma, aki tizenhárom évesen elvesztette imádott apját, apapótlékot keresett leendő férjében, ezért a korkülönbség, amitől Mahler annyira tartott, épphogy vonzóan hatott a lányra. Mahler ugyanakkor az anyját kereste minden nőben, azt a mindig szenvedő, mindig rosszkedvű és nyűgös típust, amit a házasságában boldogtalan Alma hitelesen képviselt. Egyes források szerint a konzultáció eredményes volt, és a házaspárnak adatott még egy rövidke boldog időszak, más életrajzírók szerint viszont ez nem volt őszinte, Alma ugyanis férje haláláig titokban találkozgatott Gropius-al, akihez később hozzá is ment. Amit azonban minden visszaemlékezés és biográfia is megemlít, az az a tény, hogy néhány héttel Mahler halála után Freud elküldte a leideni konzultáció számláját Almának, aki őszintén felháborodott, és egész Bécsben elterjesztette, hogy Freud tapintatlan és pénzéhes. Aztán – mi mást tehetett volna – fizetett, és ezentúl Walter Gropius, majd Franz Werfel feleségeként élte a „Mahler özvegye” szerepet, tegyük hozzá: nem csak külsőségekben.
Amikor az Anschlusst követően harmadik férjével, a zsidó származású Werfellel New York-ba emigráltak, a Lisszabonból induló hajóhoz a francia-spanyol határon több kilométert is gyalog kellett megtenni a hegyi ösvényeken. Az akkor már idős Alma rendületlenül cipelt egy nehéz koffert, amibe első férje kéziratait pakolta. Mahler hagyatékát biztonságban akarta tudni, ez volt a legfontosabb. Azt, hogy feleségként nem tudta boldoggá tenni Mahlert, özvegyként jóvátette.