Az
ünnepi hangulat összetett érzelmek és elvárások szövedéke. A levegő
frissessége, a legszebb porcelán az asztalon, a nagytakarítás és az új ünnepi
ruha mind fontos részei annak a felkészülésnek, amely megelőzi az ünnepet. Az
ételek finom illata emlékeket idéz fel, és erősíti a tudatosságot. A frissen
sült mézes sütemény jelzi, hogy elérkezett a Ros Hásana, a ropogós, enyhén
hagymás krumplilángos illata a Hanukát idézi, a maceszgombóc és a chárószet
készítése pedig a Pészach közeledtét hirdeti.
Mindezek
gazdagítják és emelik az ünneplés élményét.
Azáltal, hogy bizonyos jellegzetes
fogásokat kizárólag különleges napokra tartunk fenn, minden ünnepi étkezés
sajátos, ismerős és örömteli hangulatot kap. Az ünnepi fogások megerősítik az
ünnep jelentését, és emelik az együtt étkezők kjó hangulatát és összetartozását.
Minden zsidó családnak megvannak a maga kedvenc ünnepifogásai. Az idő múlásával
ezek szép asszociációkkal és emlékekkel telítődnek, sajátos jelentést nyernek,
amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ezek a különleges receptek kulturális
és vallási örökségünk részei, melyek ugyanolyan sokfélék és változatosak, mint
maga a zsidó nép. Bárhol is éltek a zsidók, átvették és továbbformálták a helyi
konyha elemeit. Az ünnepi asztalon megjelennek az ókori Egyiptom és Róma, a
középkori Németország és Spanyolország, valamint a 19. századi Oroszország és
Magyarország ízei is. A szefárd zsidók fűszeres, illatos konyhája pedig éppoly
gazdag és sokrétű, mint az askenázi hagyomány.
Apukám
szerint a zsidó ünnepek általában egyetlen alapgondolat köré épülnek, Majdnem
meghaltunk, de túléltük. Együnk! – írja Samantha Solomon, amerikai
zsidó blogger...
Ezzel
egy ismert zsidó viccet idéz kissé pontatlanul, amely így hangzik: Meg
akartak ölni minket, győztünk, most együnk. De az ő változata lehet, hogy
mégis pontosabb. A túléltük kifejezés sokszor közelebb áll a történelmi
tapasztalathoz, mint a győztünk.
Nincs
nagyon mit szépíteni, az étel szorosan átszövi a zsidó ünnepeket és
hagyományokat. Az evés nem kísérőjelenség, hanem maga az ünneplés központja.
Mindig. Néha éppen a hiány formájában jelenik meg – például pészachkor, amikor
a kovászos kenyeret macesz váltja fel –, máskor pedig egy egyszerű ünnepi
ételben, amely mögött hosszú történet áll, mint a hanukai latkesz esetében.
A
zsidó vallásjogi gondolkodás is számol ezzel, számos rituális eseményt seudát
micva, vagyis ünnepi lakoma kísér. Esküvők, névadások, bar- és batmicvák
elképzelhetetlenek közös étkezés nélkül. És van még egy fontos tényező, a zsidó
nép történelmileg szinte mindig valamilyen baj küszöbén állt. De túlélte. Ez
pedig önmagában ünneplésre ad okot.
Az
élet ünneplésének egyik legegyszerűbb és legbiztosabb módja az étel.
Az
étkezés az az erő, amely minden ünnepen és családi eseményen összehozza az
embereket. Nemcsak jóllakat, hanem ott tartja a vendégeket, beszélgetést indít,
közösséget teremt. Amikor az étel és a zsidó ünnepek kapcsolatáról mindig
eszembe jut A káprázatos Mrs. Maisel című kiváló zsidó témájú sorozat
egyik jelenete.
A
Jom Kipur utáni böjttörő vacsorára a főszereplő édesanyja, Rose Weissman
gondosan válogatja a hentesnél kacsamájat, majd kér egy báránycombot is. Midge
Maisel erre megjegyzi, hogy inkább marhaszegyet készít, mert Moishe nem szereti
a bárányt, talán vegyenek inkább csirkét. Kacsamáj, marhaszegy, bárány, csirke.
Ez négy lehetséges húsos főétel egyetlen böjttörő vacsorára. És akkor még nem
beszéltünk a köretekről, zöldségekről, kenyérről és természetesen a
desszertről. Rose később elmagyarázza, hogy a bárány nem Moishének kell, hanem
Krinsky rabbinak, akit sikerült rábeszélnie, hogy maradjon vacsorára. És a
báránycomb kulcsfontosságú, mert a rabbi nem tud ellenállni egy jó
báránycombnak. Az étel itt szó szerint eszköz, nemcsak ünneplésre, hanem
közösségszervezésre is.
Samantha
Solomon családi emlékei is ezt erősítik. A
nagymamája nem volt különösebben híres ünnepi szakács, nem is törekedett arra,
hogy hagyományos zsidó fogásokat készítsen. Viszont fantasztikus barheszt
sütött, és olyan rugelachot, amely szó szerint elolvadt az ember szájában.
Amikor sok vendég érkezett, biztosak lehettek benne, hogy bőséges kenyér- és
süteményválaszték kerül az asztalra. Ezek lettek az étkezések valódi
fénypontjai.
Az
étel a középpont. Minden más másodlagos.
Hanukakor
az étel jelentése közvetlenül az ünnep történetéből fakad. A jeruzsálemi
Szentély visszafoglalása után mindössze egy napra elegendő szent olajat
találtak az örökmécseshez, amely csodálatos módon nyolc napig égett. Ezért
hanukakor minden olajban sül, latkesz, szufganiot, lángos, palacsinta. Az étel
itt nem magyaráz, hanem emlékeztet arra, hogy sötét időszakot éltünk meg, kevés
eséllyel, de mégis kitartottunk.
Az
ünnepi fogások így nem pusztán hagyományok, hanem a zsidó történelmi
tapasztalat lenyomatai.
Nem idealizálnak, inkább józanul emlékeznek. Azt mondják, majdnem
elvesztünk, de itt vagyunk.
Az
Egyesült Államokban még a karácsony is kapott egy sajátos, ételközpontú zsidó
értelmezést. A kínai karácsonyi vacsora
mára teljes értékű zsidó-amerikai rituálé lett. Valószínűleg praktikus okokból
indult, mivel kevés nyitva tartó étterem volt karácsonykor, és az is mellette
szólt, hogy tejmentes ételeket készítenek, de idővel komoly hagyománnyá vált,
amely ma már sokak számára ismerős, vallási hovatartozástól függetlenül,
miközben megmaradt jellegzetesen zsidó-amerikainak.
Az
étel és a zsidóság kapcsolata végső soron egyszerű. Az étel identitást hordoz,
emléket őriz és közösséget teremt. Felidézi a múltat, a nehéz időket és a jobb
napokat is, és emlékeztet arra, hogy túléltük. És ha már így van, akkor tényleg
itt az ideje enni!
Rubin
Eszter írása: (Samantha Solomon és Rabbi Steven M. Fink írásai alapján)