A hó titkos zsidó története

A zsidóság viszonya a hóhoz mindig is ambivalens volt. Eredetmítoszunk a sivataghoz köt bennünket, a forróság, nem pedig a fagy világához. Ugyanakkor a Szentföldön is esik hó: Jeruzsálemben és Tibériásban időről időre fehérbe borul a táj. A hó tehát nem idegen a zsidó tapasztalattól – még ha nem is központi eleme annak.

A kelet-európai zsidóság történelmi emlékezete azonban már szorosan összefonódik a hosszú telekkel és a hóval. A jiddis folklór és a haszid történetmondás számos példát őriz erről. Az egyik legismertebb chelmi történet, A hóban hagyott lábnyomok egy sámeszről szól, aki a friss hóesés után nem akarta „megsérteni” a makulátlan tájat. Mivel naponta kötelessége volt felébreszteni a város rabbiját a reggeli imádkozásra, de nem akarta lábnyomával tönkretenni a csodálatos hótakarót, kikötötte két fiát az ágyból, hogy vigyék el a rabbi házához. A fiúk a vállukra emelték, és a hóban vánszorogva elindultak a rabbi lakhelyéhez. Amikor visszafelé indultak, a sámesz döbbenten látta: két sor lábnyom vezetett a hóban. „Én mindent megtettem, hogy a hó érintetlen maradjon – mondta –, de valaki más már korán reggel tönkretette.”

A Tóra és a prófétai irodalom több helyen említi a havat, elsősorban a tisztaság és a megtisztulás metaforájaként. Dávid király a 51. zsoltárban hasonló képpel könyörög bocsánatért: „Tisztíts meg, és fehérebb leszek a hónál.”

A prágai Maharal, Jehuda Löw rabbi tovább mélyítette ezt a gondolatot: tanítása szerint a hó a sötét téli időszakban a spirituális fény hordozója. A fehérség nem pusztán hiány, hanem lehetőség – a megtisztulás és az újrakezdés tere. Ugyanakkor olyan erő is, amely elszigetel és akadályozhat. Hogyan lehet a hó Isten jelenlétének jele, ha közben veszélyt, fagyot és bénultságot hoz?

Rabbi Cádok haKohén Lublinból a misztikus hagyományra támaszkodva arra tanít, hogy a hó egyfajta klipa, a szentséget elfedő burkolat, amely Amalékkel, Izrael ősi ellenségével áll kapcsolatban. Amalék lényege a lehűtés: a lelkesedés, a hit és a spirituális szenvedély eloltása. Nem véletlen, hogy a „hó” héber szó számértéke megegyezik a „feledés” értékével – a hó itt a közöny és a lelki eltompulás jelképe.

A hagyomány azonban nem áll meg itt. Amalék nem csupán külső ellenség, hanem belső hang is: a rossz ösztön, amely azt suttogja, hogy a törekvés hiábavaló, a lelkesedés úgyis elmúlik. A hidegség, a cinizmus és a passzivitás veszélye különösen a „lelki tél” idején fenyeget. A midrás szerint még a túlvilági megtisztulásnak is két formája van: a „tűz” a szenvedélyből elkövetett vétkekért, míg a „hó” a közönyből, lustaságból elmulasztott jó cselekedetekért jár.

A zsidó gondolkodás egyik alapelve szerint a világban a jó és a rossz összekeveredett, az ember feladata pedig a szétválasztás (birur): felismerni, mi az, ami tiszta, és mi az, ami romboló. A hó is ilyen kettős jelenség. Lehet az Amalék-féle lehűlés jelképe, de lehet – Jesájá próféta szavaival – a megtisztulás képe is: „ha vétkeitek skarlátpirosak, fehérré válhatnak, mint a hó”. A kérdés nem az, milyen a hó, hanem az, hogyan tekintünk rá. A döntés az ember kezében van: a bénító hideget látja benne, vagy a csendes, fehér újrakezdés lehetőségét.

A hó iránti vonzalom a modern zsidó történelemben is megjelent. A 20. század elején számos kelet-európai zsidó bevándorló érkezett az Egyesült Államokba, közülük volt, aki nem a nagyvárosokban, hanem északon talált otthonra. Sussman Russakoff 1907-ben Maine államban, Skowhegan városában telepedett le, ahol ékszerüzletet nyitott. Emlékirataiban a hóval borított tájat a tisztaság és a nyugalom szimbólumaként írta le. Az általa alapított üzlet ma is működik, unokája vezeti.

A zsidók a téli sportok történetében is nyomot hagytak. Irving Jaffee gyorskorcsolyázó az 1932-es téli olimpián két aranyérmet nyert. Később amerikai és izraeli sportolók is részt vettek a téli játékokon, míg napjainkban zsidó származású sportolók a világ élvonalába tartoznak.

A hó kulturális jelenléte a popkultúrában is tetten érhető. Hanuka-tematikájú hógömbök, „Maoz Cur”-t játszó zenélő dísztárgyak és ikonikus téli dalok mind azt jelzik: a hó, bár nem ősi zsidó motívum, mégis mélyen beépült a modern zsidó élménybe.

A hó tehát nem csupán meteorológiai jelenség, hanem szimbólum: tisztaságé, emlékezeté és alkalmazkodásé. Olyasvalami, ami idegennek tűnhetett egykor, mégis otthonná vált – ahogyan oly sok más hely és tapasztalat a zsidó történelem során.

Fejléckép: A Siratófalat hó borította, amikor 2022. január 27-én súlyos vihar tombolt. Fotó: Yonatan Sindel/Flash90.

Forrás: Forward , Aish