Szerdócz Ervin: Miért pont „aranyborjú” bálványt készítettek?

Szerdócz Ervin a KI TISZÁ hetiszakaszhoz írt kommentárjában az „aranyborjú” bűnének különféle vonatkozásairól számol be.

„Minden bölcsnek a szívébe adtam bölcsességet, hogy elkészítsék mindazt, amit neked parancsoltam” (II.M. 31/6). 

Ígéretes Tórai parancs, ám az ember (a nép, egy korszak) gyakran nem él az Istentől kapott bölcsességgel. Erre példa a „Ki tiszá” hetiszakasz. Az „aranyborjú” története, ami rányomta bélyegét a zsidó nép további sorsára, mert: „soha nem szűnik meg érezni a feje fölött lebegő büntetéstől való félelmet.” (Karati Bekhol Lev, Ki Tisa 4:4) Ám a történet kultúrtörténeti vonzata sokkal összetettebb.

Mózes késlekedik visszatérni a hegyről, a nép összezavarodik. Követelik Árontól, hogy készítsen számukra istent: egy aranyborjút. Az aranybálvány elkészül és a nép eszik, iszik mulatozik előtte. Mózest – aki még a hegyen tartózkodik – figyelmezteti Isten, hogy elpusztítja népét. Mózes könyörgésére Isten eláll tervétől. Mózes szembesül a nép tettével, összetöri a kőtáblákat. Porrá töri, vízbe szórja a bálványistent, majd azt megitatja Izrael fiaival.

Miért pont „aranyborjú” bálványt készítettek? 

A zsidó nép hosszú egyiptomi tartózkodása alatt szembesült az egyiptomi vallás bikakultuszával. A közös egyiptomi emlék után érthető, hogy vezetőjük, Mózes távolléte okozta zavarukban ebben a kultuszban kerestek viszonyulási pontot. Bölcseink szerint az, hogy borjúbálványt készítettek, a nép tudatalattijában ez az egyiptomi bikakultusz lekicsinyítése volt.

Nézzünk egy asztrológiai, mitológiai érdekességet! Mózes életében ért véget a bika csillagkép korszaka, és átadta helyét a kos korszaknak. Az egyiptomi mitológiában is az Ápisz (bika) kultuszt váltotta fel a Khnum (kosfejű teremtő isten) kultusza váltotta fel. 

Ápisz bikaisten az erő, kényelem, gazdagság szimbóluma volt. Khnum kosisten a karizmatikus vezető, szenvedély, harc, az önállóság szimbóluma. A bibliai történet ilyen értelemben is felfogható. 

A zsidók Egyiptomból történő kivonulásuk előtt, ha nem is a bikaisten hite, de a jelenség ámulatában élhettek. Ezt követően a kivonulás utáni időszakot a kos-éra szimbolikus elemei hatották át.

A Midrás irodalom (Smot Rábá 32.) szerint, amikor a zsidó nép Isten Szináj hegyi kinyilatkozása és a Tízparancs elhangzása előtt kimondta: „…mindazt, amit az Örökkévaló mondott, meg fogjuk cselekedni” (II.M.19/8), visszakerült a halhatatlanság szintjére. Ezen a szinte volt Ádám és Éva az első bűn, a tiltott fa gyümölcsének bűne előtt. Az aranyborjú elkészítésével Isten visszataszította őket a halandóság szintjére, hiszen a legfontosabb, a „ne készíts magadnak faragott képet…” (u.o. 20/4) parancsát szegték meg.

Az aranyborjú készítésének bűntudata olyan mély nyomot hagyott a zsidó gondolkodásban, hogy beépült a liturgiába Mózes könyörgésének felolvasásával.

„Miért lobbanna fel haragod-néped ellen, amelyet felhoztál Egyiptom országából nagy erővel és hatalmas karral? Miért mondják az egyiptomiak, szólván: Vesztükre hozta ki őket, hogy elveszítse őket a hegyek között és kiirtsa őket a föld színéről? Térj vissza fellobbanó haragodból és vedd meggondolóra népednek szánt balvégzetet. Emlékezzél Ábrahám, Izsák és Jákob szolgádra, hogy megesküdtél nekik tenmagadra és kijelentetted nékik: Megszaporítom a ti ivadékaitokat, mint az égbolt csillagait és ezt az országot, amelyről szólottam, ivadékaitoknak fogom adni és birtokolni fogják örökre.” (II.M. 32/11-14)

Az örök zsidó optimizmus: „És elállott az Örökkévaló a balvégzettől, melyet a népre hozni szándékozott!” (u.o.)