Szerdócz Ervin főrabbi: Sorskönyvek emlékeim könyvtárában

2021. Június 04. / 11:52


Szerdócz Ervin főrabbi: Sorskönyvek emlékeim könyvtárában

Az aktuális hetiszakaszról (Slách-Léchá, שְׁלַח-לְךָ) Szerdócz Ervin főrabbi fejti ki gondolatait. Ezúttal két „sorsküldött” életének egy-egy fejezetét lapozza föl, két egyszerű zsidó ember példázatos életének, s még példázatosabb halálának történetét.


שְׁלַח-לְךָ אֲנָשִׁים, וְיָתֻרוּ אֶת-אֶרֶץ כְּנַעַן, אֲשֶׁר-אֲנִי נֹתֵן, לִבְנֵי יִשְׂרָאֵל:  אִישׁ אֶחָד אִישׁ אֶחָד לְמַטֵּה אֲבֹתָיו, תִּשְׁלָחוּ--כֹּל, נָשִׂיא בָהֶם.
„Küldj magadnak férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán földjét, amelyet én Izrael fiainak adok, egy-egy férfit küldjetek atyáik törzséből, mindazt, aki fejedelem közülük.” (IV.M. 13/2.)

A hetiszakaszban Mózes tizenkét kémet küld Kánaán földjére. Negyven nap múltán a kémek visszatérnek: hatalmas szőlőfürttel, gránátalmával és fügével. Elmondják: gyönyörű, gazdagon termő országban voltak. Mindannyian ugyanazt látták, ugyanazt tapasztalták. Tízen azonban figyelmeztetnek: az ország lakosai óriások, félelmetes harcosok, „erősebbek, mint mi”. Kálév és Józsua szerint ország igenis meghódítható.

Ellentmondásos személyekről olvasunk. Feladatot kaptak. Ketten tudták: a földet nekik ígérte I-ten. A többi véleményét a nagyon is emberi érzés határozta meg: az ismeretlentől. A félelem megváltoztatja a valóságot. Hamis képzetet okoz, amit a szorongás ural. Sorsok.

És mindennek megvan a maga sorsa: Habent sua fata libelli – mondja a római közmondás. A könyveknek is megvan a maguk sorsa! Hát még az embereknek…

Mindazok, akikkel összehozott sorsom, akik hatással voltak rám, megannyi „küldöttek”. Sorskönyvek, amelyek ott sorakoznak emlékeim könyvtárának polcain. Minden élet, minden sors egy regény. Minden találkozáskor leemelünk, kiemelünk egy könyvet a sorból és beleolvasunk. Csak annyit tudhatunk meg róluk, amennyi kiolvasható. Vannak „könyvek”, amelyekre nem is vagyunk kíváncsiak, csak leemeljük a polcról, s vissza is tesszük a helyére. 

Vannak rongyos, rossz helyen „nyomtatott”, rossz időket megélt könyvek. A történelem megtépázta „kötésüket”. Ismeretlenül, szerényen várnak arra, hogy talán fellapozza valaki.  Talán kevesen lennének kíváncsiak is rájuk. Pedig ha fellapoznánk, minden soruk maga volna a titokzatosság, minden fordulatuk, minden fejezetük a fátum különös játéka. Olyan életregények, amelyek „kiolvasva” kitörölhetetlen nyomot hagynak. Újabb és újabb kérdésekre késztetnek. Kérdésekre, amelyekre nincs válasz. A könyv lapjai magába zárnak minden elfogadható magyarázatot.  

Most két „sorsküldött” történetének egy-egy fejezetét szeretném fellapozni. Két „sorsregény” könyv, amelyeket vissza sem tudok tenni a „polcra”. Példát mutatnak, nehézségben erőt, áldozathozatalban mércét jelentenek. Mit tudok róluk? Szinte semmit. Az ismeretlenségből jöttek és zuhantak vissza az ismeretlenbe. Csupán epizódok, pedig mindkettő áldozat, és mindkettő ismeretlen hős. Két olyan pont, amely nagyon közzel volt a forráshoz. Közös bennük az, hogy mindkettő fellázadt a maga módján. Életük nagy titka nem a lázadás miértje, hanem a hogyanja volt. 

Minden zsidó sors egy titkokkal teli regény. 

1. Drimmer Micu (Rachmiel ben Jánkef) 

Bárcfalván (Berbest, Máramaros megye, Románia) született 1932-ben. Bárcfalva közel van Szigethez, ami azért jelentős és különös, mert minden Tejtelbaum rabbi itt, Bárcfalván kezdte rabbipályafutását, mielőtt történelmet írt volna Szigeten. 

Drimmer Micu élte a maga szerény, zsidó életét. Földet művelt, állatokat tartott. Senki se gondolta, hogy alacsony, köpcös termete, kissé morózus tekintete mögött egy Gaon rejtőzik. Nem volt rabbi, mégis mindenki Háhám ráv Rachmielnek nevezte. 

Felesége és hat gyereke Auschwitz áldozatai lettek, ő túlélte és hazajött. A maga egyszerű módján kaftánját, táleszét, könyveit, tfilinjét felvitte a padlásra. Nem növesztett többé pajeszt. Disznókat hizlalt. Ez fülébe jutott a szigeti hitközség deportálás utáni rabbijának, ráv Jehuda Iszakszonnak, aki felkereste, hogy magyarázatot kérjen. Ráv Miku fenyegetően felemelte botját és a távozó rabbi után kiáltotta: „Nem eszem tréfet, csak tartom a disznókat, mert haragba vagyok Vele!”.

Szigeten a Hitközség „lelke” az Elli Wiesel „Éjszaka” könyvéből ismert „bolond Mojse” volt. Mojse, a sachter. Rongyos, földig érő kaftánjában, lebegő pajeszával folyton egy libával futkározott a városban. Megbetegedett a '60-as évek végén és rövidesen meg is halt. A temetéséről visszatérve Drimmer Micu bement a hitközség irodájába és bejelentette: „holnaptól én vágok!” Vágott, előimádkozott és tanított. A Szigeti Hitközség új erőre kapott.

Az 1985-ös év Purimján én is elmentem Édesapámmal Megilát hallgatni. A Hitközség akkori elnöke Bárány Ernő volt, mögötte állt ráv Drimmer. Így szólt hozzám: „mondja, Szerdócz, miért nem jár ide gyakrabban és miért nem küldi lányait Hájderba?” A következő vasárnap már vittem lányaimat, és minden alkalomkor „jártam”. Drimmer úr személyiségének gravitációja magához ragadott. Jártam és Ő minden Szombaton – amikor ugyanis munkanap volt Romániában – az istentisztelet után feljött a fogászatra, leült mellém a drága Moldován Henrich bácsival közösen,  és munkaidő után elvitt „kósert enni”.

Azután családommal Magyarországra kerültünk. A kapcsolat élt közöttünk, és amikor megírtam, hogy tanulni fogok, kántor leszek és talán rabbi, a levelemet az öröm extázisában sírva olvasta fel egy péntek este. „meglátjátok, Szerdócz rabbi lesz”. Igen, jó órában mondta! 

1999-ben telefonáltak Szigetről: „ha tudsz, gyere, Háhám Drimmer haldoklik!”. Megtudtam, hogy rozoga terepjárójával Szigetről tartott haza, amikor egy kivilágítás nélküli, részeg biciklis eléhajtott. Nem tudta elkerülni, a biciklis azonnal meghalt. A rendőrség számára egyértelmű volt, Drimmer urat felmentették. Hazament, ágyba feküdt és felkészült a halálra. Amikor a szigeti zsidók felkeresték, már alig volt ereje. Kérdezték tőle: „miért, ráv Drimmer? Miért?". 

Azt felelte: „Nem tudom miért hagyta I-ten, hogy Auschwitzban megöljenek annyi embert! De én nem tudok élni azzal a tudattal, hogy egy embernek halálát okoztam”

Igen! Háhám Rachmiel, a Kegyelmes I-ten nevét viselő, belehalt fájdalmába, hogy miatta meghalt egy ember.  

2. Mojse Katz (Álter Chájim ben Jitzhák Mendel hákohén)

Szatmár sachtere volt. Szent cselekedetnek tartotta a várost kóser hússal ellátni. Egyetlen fénykép maradt róla, amelyet szobám falán bekeretezve tartok. Sötét szobában, nagy rendetlenségben Mojse Katz fekete télikabátban, kalapban „beszél” egy ismeretlennel. Mélyen egymás szemébe néznek. Mojse Katz bal kezének magasra tartott mutatóujja „beszél”: Ki tudja, miről? Szinte kikiált a fényképről szellemisége!

1988-ban beszélték Szigeten, hogy a szatmári metsző, Mojse Katz éhezik. Elhatároztuk drága Édesanyámmal, hogy meglátogatjuk és adományt viszünk neki. Felhívtuk telefonon a Hitközséget, és kértünk egy időpontot, hogy találkozhassunk vele. A válasz elutasító volt. A szatmári elnök azzal vigasztalt, hogy ne csodálkozzak, sokan felkeresnék Izraelből, Amerikából és senkivel sem akar találkozni. 

Erőszakos kitartásunkra végre kaptunk egy időpontot. Elmentünk és bekopogtunk. Hosszú várakozás és ismételt dörömbölés után kiszólt egy fáradt hang: „Mit akarnak?” .

Mondtuk, hogy Szigetről jöttünk a megbeszélés szerint és beszélni szeretnénk vele. Azt mondta: „Nem akarok beszélni senkivel”. Mondtuk, hogy de messziről jöttünk, hogy egy kis „mátonét”, egy kis pénzt hozzunk! „Hagyjanak békén, nem akarok beszélni magukkal!” – válaszolta. Mit volt mit tenni? Azt mondtam: „rendben, de én itt állok akármeddig, amíg ki nem nyitja, hiszen megígérte, hogy fogad"

Nagy nehezen kinyitotta az ajtót. Nem engedett be, de láttuk a szörnyű rendetlenséget szobájában. Könyvek szanaszét, ruhák, kacatok. A lemondás jelei. „Miért zaklatnak?” – kérdezte. „Egy kis pénzt szeretnénk adni önnek.” Odaadtam a pénzt, Mojse Katz elvette, maga mögé dobta egy szekrényre, „Blájb Gizent” mondott és orrunk előtt becsapta az ajtót. 

Mojse Katz mindenkijét elvesztette. Egyedül jött vissza Auschwitzból. Magányos remete lett. Alig beszélt valakivel. Sokan látogatták külföldről. Mindenki ismerte, sokan hoztak pénzadományt, de senki sem tudta, mit csinál a pénzzel, miért nyomorog. Csak két család ételadományát fogadta el. 

Mojse Katz végül meghalt. Rokona, örököse nem volt. A ravatalozóba vitték és levették róla ócska, rongyos téli kabátját, amit soha nem vett le magáról. Feltűnt, hogy a kabát nagyon nehéz! Kibontották a bélését, s kiderült: valuták tömkelege, dollárok ezrei, egy egész vagyon volt bevarrva kabátjába. Mose Katz isharagban volt Vele!”. Beszélték: nem tudta elfogadni, ami a zsidókkal történt és nem akart elfogadni senkitől semmit! Ez volt a személyes bosszúja! 

A nála talált pénzből építették fel a szatmári hitközség jelenlegi emeletes székházát.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek