Főpapi ornátus cseréje a kegyelem pillanatában

Amikor egy napnak vége van, amikor eseményeit már magunk mögött hagytuk, nem cipelhetjük tovább annak terhét. Le kell zárnunk, ki kell vinnünk tudatunkból, hogy ez által megtisztulva, másnap új lappal léphessünk tovább, előre! – tanítja írásában Szerdócz Ervin rabbi.

„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” (Mózes 3. 6/4.)   

A főpap és fiai felavatását követő pillanatokról olvasunk. Áron, – Mózes testvére, – már főpapi státuszban bemutatta égőáldozatát, saját bűnáldozatát, majd a közösségi áldozatot és a békeáldozatot. Ünnepélyes pillanat, egyben óriási felelősség. Ha volt bűne, márpedig kinek ne lenne, annak bevallásaként bemutatott áldozat nem csak saját megítélésében, de népére is pozitív hatással volt. Ezért a kegyelem nagy pillanatában az áldozatot főpapi ornátusban tette meg. Köntösét hófehér egyiptomi len anyagból készítették. Arannyal volt hímezve, mellén a misztikus Efod, vállain az Urim és Tumim, fején a „micnefetnek” nevezett papi süveg. Még alsónadrágot is viselt, – ami nem volt szokás abban a korban, – hogy ne érje szégyen szemérmét, amikor megy fel a lépcsőn, a Szentek Szentje függönye elé. Ott mutatta be áldozatát, amit elégettek. Minden más áldozat húsából fogyaszthatott, de ebből nem!

Az olvasóban felvetődik a kérdés: miért történt mindez így a főpap felavatását követően.

Nem lett volna logikusabb „forgatókönyv” a főpapnak felülni egy díszes trónusra és elmerülni a múltra és a jövőre vonatkozó gondolatokban. A Tóra így rendelkezik: „Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” A ruhacsere nem sértette a főpap nimbuszát? Érezzük, hogy itt valami másról és valami fontosról van szó. A főpap levetette díszruháját, és a nép mellé állt a nép nevében. Ez alázatának gesztusa volt. Azután a főpapi tisztét jelentő áldozat hamuját kivitte a táboron kívüli tiszta helyre. A főpap, kiemelt minőségében, eltakarította az aznapi áldozat minden jelét és maradékát és új helyzetet teremtett. Lezárta a múltat és megnyitott egy új, egy más lehetőséget. Helyet teremtett az újnak. Mi az üzenete ennek?  

Emberek vagyunk, saját személyiséggel, lehetőséggel, sorssal. Minden nap megéljük lehetőségeinket, a magunk választásában és reagálásában. Meghozzuk magunk áldozatát. Ám, amikor a napnak vége, amikor valamit már magunk mögött hagytunk, nem cipelhetjük annak terhét tovább. Le kell zárnunk, ki kell vinnünk tudatunkból. Lezártnak kell nyilvánítanunk. Megfelelő alázattal, nem a büszkeség díszes köntösében, hanem az alázat egyszerű őszinteségében, el kell takarítanunk magunkból. Tiszta helyre kell tennünk, ami azt jelenti, hogy ez által megtisztulva új lappal lépünk tovább, előre! S mindezt tesszük a magunk istenfélelmével, felelősségünk tudatában!

Történt egyszer, hogy Bedicsev városába érkezett az orosz cár rokona, akiről azt beszélték, hogy amilyen hatalmas volt hivatalában, egyben ugyanolyan gonosz is. A herceg hallott a város rabbijáról Jichák Léviről (1740-1808) és magához rendelte. Amikor Jichák Lévi megérkezett, a herceg végignézett rajta és azt kérdezte: Mondja rabbi! Irigyel-e Maga engem?

Uram! – mondta a rabbi – Maga valóban irigylésre méltó rangjáért, hivataláért és az előkelő öltözékért is, amit magán visel. Ám ha megtér, minden láthatatlan folt, mi rajta van, fénysugárrá válik és vele Maga is merő ragyogás lesz! 

A herceg meghökkent a rabbi szavain: Mit beszélsz ember! Én nem vagyok zsidó! Hát, ez az! – folytatta Jichák Lévi. „Még a zsidó salakja, a kiégett hamu is, amiben már semmi szikra sincs és így a „táboron kívülre” kerül, még annak is van reménye, hogy visszatérjen, hiszen az Örökkévaló úgy irányítja a világot, hogy „még az elszakított se maradjon eltaszítva előle.” (Sam. II 1/14) Ezért nem szabad lemondani senkiről és még ezt a „hamut” is tiszta helyre kell tenni. Mire a herceg: honnan fogom tudni, hogy ez megtörtént velem? Onnan, – felelte a rabbi, – hogy irigyelni fogom Magát nagy fényességéért…!