Milyen volt a vidéki zsidó élet a Holokauszt utáni Magyarországon, és voltak-e erről személyes tapasztalatai – kérdeztük Dr. Szegő Ágnest az OR-ZSE könyvtárának korábbi vezetőjét, több, a magyar zsidóság történetével foglalkozó monográfia szerzőjét. Aki, mint szomorkásan megjegyezte, az utolsó zsidó volt szülővárosában, Tiszafüreden.
Ilyen emlékeim csak a hatvanas évektől vannak, mivel 1953-ban születtem. De azért hallottam egy-s-mást a szüleimtől és néhány túlélőtől. Az előzményekről annyit, hogy míg a múlt század elején Füreden csaknem hétszáz zsidó élt, a háború kitörésekor már csak 441. Közülük hetvenen élték túl a vészkorszakot. S ezek egy része sem tért vissza soha, majd fokozatosan a maradék közösség is „elfogyott”.
Azoknak, akikkel erről beszéltem, vegyes tapasztalataik voltak. Lebovits Imrét – aki Tiszafüred szülöttje és ma már díszpolgára - hatvanad magával 15 évesen a gettóból mentette ki munkaszolgálatba a neves embermentő, Horváth Kálmán honvédszázados. Csontsoványan tért vissza a háború után, a családjából csak a bátyja élte túl a vészkorszakot. Ezért a szomszéd Dévald néni vette gondjaiba. A Rosenfeld nővérek is arról beszéltek, hogy hazatértük után keresztény ismerősök segítették ki őket ennivalóval.
Édesanyámat és nővérét a tiszafüredi gettóból deportálták. Először Auschwitz-Birkenauba, majd Brémába kerültek romeltakarításra; végül Bergen-Belsenben szabadultak fel. Ekkor flekktífusz tört ki rajtuk, de szerencsésen túlélték és 1945 nyarán a Svéd Vöröskereszt mintegy 6500 társukkal együtt elvitte őket gyógykezelésre Svédországba. Ott fél évig a király nyaralójában lábadoztak, majd egy évig egy cipőgyárban dolgoztak. 1946 végén jöttek vissza Magyarországra, mivel közben megtudták, hogy egyik testvérük szintén életben maradt és Karcagon él - legalább is nekem így mondták. Valójában talán a nyelvtudás hiánya miatt nem maradtak Svédországban. Egyébként nem sokkal a kunmadarasi pogrom után érkeztek haza – és Kunmadaras igencsak közel fekszik Tiszafüredhez…
A háború után az igazoló bizottság vezetője egy korábbi nyilas volt, aki a szovjet hadifogságban pártiskolát végzett. Természetesen a túlélő zsidók is az általa vezetett bizottság elé kerültek, ami persze jókora ellenérzést váltott ki belőlük. Hát igen, a háború után jó néhány ember „inget váltott”. Az egyik volt nyilas később még ’vörös temetést’ is kapott, emlékszem, hogy Róna Andor bácsi mennyire dühös volt emiatt.
Anyámék szerencséjére a Nap utcai házukban zsidók laktak, így azt simán visszakapták. A berendezés viszont. hogy-hogy nem a szomszédoknál volt, ezért azt a visszatért férfiaknak kellet - némi erőteljes fellépéssel - visszaszerezniük. Anyám hamarosan elvégzett egy pénztárosi tanfolyamot, majd nem máshová, mint a kunmadarasi népboltba helyezték és csak később került vissza Tiszafüredre. Nem mondta, hogy rossz tapasztalatai lettek volna Kunmadarason.
Debreceni édesapámmal, aki egyedüli túlélő volt a családjából egy rokon ismertette meg. 1952-ben házasodtak össze, én éppen egy évre rá születtem meg. Apám remek szabó volt, de nehezen éltek, mert csak 1954-ben kapott iparengedélyt. Az után már jóval könnyebb lett az életünk. Apám főutcán lévő műhelye egyfajta klubhelyiség lett, az utcaseprőtől a főorvosig bejártak oda a fürediek, hogy megtárgyalják az idők folyását s egyben „lelkiklinikaként” is működött.
Hogy élte meg a család 1956-ot?
Nálam hat évvel idősebb unokatestvérem elbeszélése szerint valakik összeírták a zsidókat. A papírt egy rendőr ismerősük mutatta meg az édesanyjának, a lista élén ők voltak: özvegy édesanyja és a két gyerek. (Nagyon szegények voltak). Szüleim ekkor gondoltak először a kivándorlásra, de mivel én még kicsi voltam, csak a következő évben próbáltak útlevelet szerezni - sikertelenül. Voltak viszont olyanok is, akik megkapták az engedélyt. A Flamm család egy része például Ausztráliába, másik része Izraelbe került, Reinerék pedig Dél-Amerikába. Unokatestvéremék csak 1961-ben kaptak útlevelet, ők Izraelbe mentek.
Milyen volt a családi-közösségi légkör?
Gyermekkoromban kellemes, szerető közösségben éltünk. A Rubinstein, Róna, Rózsa, Szegedi és az Engel családdal is nagyon jóban voltunk, téli szombat délutánonként az asszonyok összeültek a tágas konyhánkban, beszélgettek, közben főtt kukoricát eszegettünk. A férfiak hétköznap esténként nagy kártyacsatákat tartottak. A városka fényképésze, Schwarcz Benedek bácsi a szomszéd utcában lakott, sok fényképet őrzök, amely a műhelyében készült. A helybeli zsidók többnyire a hagyományos kereskedő mesterséget űzték, vallásosak voltak, hivatalosan is az ortodox hitelvek szerint éltek. 1978-as haláláig apám, Szegő Ernő volt a hitközségi elnök. Az 1912-ben átadott impozáns zsinagógát a közösség sajnos nem tudta fenntartani, ezért eladták a helyi ÁFÉSZ-nak, amely áruházat nyitott benne. A hatvanas években minden vallási szimbólumot el kellett tüntetni, csak a kőtáblákat sikerült megmenteni a zsinagóga tetejéről. Ezek aztán a temetőben hevertek lefordítva 35 évig, a temető renoválásakor hozattuk rendbe őket - most is ott állnak. A zsinagóga eladása után kaptunk egy imaházat, de csak az őszi ünnepeket tudtuk megtartani, akkor is a rokonok jöttek segítségünkre, hogy meglegyen a minjan. Pár év múlva az imaház összedőlt, ezért aztán a házunkban tartottuk az ünnepeket. A férfiak a verandánkon imádkoztak, a nők az onnan nyíló tágas szobában. Négyéves koromtól a nagyobb gyerekekkel együtt a karcagi Bakonyi bácsi oktatott minket hittanra, ő tanított meg az imakönyvek olvasására is, persze askenázi kiejtéssel.
A törvényekből, amit lehetett, megtartottunk, kóser konyhát vezettünk, péntek este és az ünnepeken anyám és nővére gyertyát gyújtottak. Péntek reggel édesanyám meggyúrta a kalácsot, kelés után megfonta és kisütötték. Délután az ünnepi készülődés jegyében telt el, és még ma is, ha valahol magyar nótákat hallok, mindig ezek a napok jutnak eszembe, mert ilyenkor általában azokat adták a rádióban. A vacsora többnyire húsleves volt, főtt hús és fokhagyma mártás, ettünk befőttet, és készült valami finom sütemény is. (Háborús özvegy nagynéném nagy konyhaművész volt).
Szombat délben vagy megismétlődött a péntek esti menü, vagy sóletet ettünk leveses, esetleg lepirított változatban – ez volt a ricset. (Még most is a számban érzem az ízét…) Nem voltunk gazdagok, de étel jutott bőségesen. Hetente járt ki hozzánk egy sakter. Egy nyíregyházi bácsira emlékszem, majd a debreceni Deutsch Sándorra, Jidu (Deutsch Róbert főrabbi) édesapjára. Ő egészen 1981-ig járt hozzánk, mint kedves ismerős – mert hogy apámmal együtt voltak munkaszolgálatosok. Emlékszem, egyszer elvágta a kakas nyakát az udvarunkon, de az állatban annyi élet volt, hogy kiszaladt a mellettünk lévő iskolaudvarra, ott kergettük egy darabig. Deutsch bácsi fiai voltak az őszi ünnepeken az előimádkozók. Télen sok libát és kacsát vágattunk, egyrészt abból volt a zsír (jó minőségű olajat akkor még nem lehetett kapni), másrészt a füstölni való. Róna Andor és Rubinstein Mihály testvérek és kereskedők voltak, Andor bácsinak volt füstölője, az összes zsidó család oda vitte a libát és a kacsát. Nagyon finom vacsora lett belőle.
Tartani tudták a szombatot és az ünnepeket?
A szombattartás nehéz ügy volt, apám kinyitotta a műhelyét (kénytelen volt), de ezen a napon nem dolgozott. Ünnepeken minden zsidó zárva tartott, én sem mentem iskolába. A böjtöket is megtartottuk. Purimkor nagy sütögetés folyt és fontos volt az is, hogy a sütemények szépek is legyenek, ne csak finomak. A legkisebb gyerek voltam a közösségben, ezért én vittem a ’slach móneszt’ a többi családnak. Máig őrzők két szép mesekönyvet, melyeket viszonzásul kaptam a Róna és a Rubinstein családtól. A legkedvesebb családi ünnep a Pészach volt, amikor a padlásról lekerültek az ünnepi edények, amelyek szebbek voltak a hétköznapiaknál. Apám vezette a szertartást. A legjobbak azok a Széder esték voltak, amiket még az unokatestvéreimmel ünnepeltünk.
Mennyire gyűlt meg a bajuk az antiszemitizmussal?
- Nekem szerencsém volt, egy-két gyerek csúfolt néha, de volt, hogy az osztálytársaim védtek meg tőlük. A csúfolódókkal felnőtt korunkban aztán jó viszonyba kerültem. Persze azért kilógtunk a sorból, hiába, kicsit mások voltunk. A zsidó családok egymás között barátkoztak, bár a szomszédokkal, az ismerősökkel is jól megvoltak. Nagyobbik fiam az Anna Frank Gimnáziumba járt, neki sem volt problémája, a kisebbiknek viszont igen, neki a füredi középiskolában.
A munkája, a tanulmányai?
Harminchét évig dolgoztam a helyi könyvtárban, az utolsó kilencben igazgatóként. Nagyon szeretem a mesterségemet, gyerekkoromtól könyvmoly vagyok, mindig örültem, ha könyvekkel - és emberekkel - foglalkozhattam. A főiskola elvégzése után barátaim beszéltek rá, hogy írjam meg a helyi zsidóság történetét. Ez nekem sokat adott, felkészülésként beleástam magamat a magyar és az európai zsidóság múltjába. 1990-től immár formálisan is tanultam történelmet, szereztem még két oklevelet, majd 2001-ben a Debreceni Egyetemen ledoktoráltam. A disszertációmat a Heves megyei zsidóság történetéről írtam, majd több könyvet és tanulmányt is publikáltam a témában. Barátaimmal az utolsó pillanatban, 1994-ben készítettünk egy dokumentumfilmet a füredi zsidóságról, amely két részben megtekinthető a you tube csatornán. A címe: „Megszakadhat-e a szív” az első rész az együttélésről, a második a vészkorszakról szól.
Mikor távozott Füredről és hová?
Férjem halála után, 2012-ben mentem nyugdíjba és ugyanebben az évben a fiaim után felköltöztem Pestre. Először helyettesítettem az OR-ZSE Egyetemi Könyvtárban, majd 2013-15 között három esztendeig megbízott igazgatóként vezettem is azt. Mai napig ott dolgozom, már jó egy éve home office-ban, feldolgozó könyvtárosként.
Fennmaradt a kapcsolat Tiszafüreddel? Érez-e ott antiszemitizmust, és ha igen, mit tesznek ellene?
A kapcsolat fennmaradt, a házunk is ott van, bár az utolsó évben már ritkán tudtam lemenni. Még 1995-ben jött létre a Tiszafüredi Menóra Nyílt Alapítvány, amit azóta is vezetek. Kedves barátaim közül főként dr. Lebovits Imrével, valamint a helyi művelődési házat vezető Zám Lajosné Ildikó segítségével dolgozunk. 1995-2000 között széles társadalmi összefogással sikerült renováltatni a 250 éves zsidó temetőt, amely 2005-ben műemlék lett. Azóta is gondunk van rá - a mindenkori füredi városvezetés segítségével. Most is két pályázat fut a további rendbehozatalára, hiába, ez egy végtelen történet. Több mártírünnepséget is szerveztünk, melyeket a helyiek is nagy számban látogatták. Zám Ildikó még 2006-ban keresett meg azzal, hogy a mártírünnepségek után rendezzünk olyan előadásokat is, melyeken a zsidó vallást és kultúrát mutatjuk be az embereknek, így véve fel a harcot az előítéletekkel. A 2006 és 2019 között évente nagy sikerrel megrendezett Tiszafüredi Zsidó Kultúra Napjának programjaiban kulturális előadások, koncertek és kiállítások szerepeltek. Sok neves előadót, rabbit, zenekart láttunk vendégül az évek során. A rendezvényeket támogatta a MAZSÖK, a Mazsihisz és a helyi önkormányzat is. Egy ilyen program keretében 2017-ben a vasútállomáson avattunk emléktáblát a Tiszafüredről elhurcolt zsidóság emlékére. Két alkalommal láttuk vendégül az Élet Menete Alapítvány vagonkiállítását.
És az antiszemitizmus ma?
Nincsenek illúzióim, tudom, hogy Tiszafüreden, akár másutt is az országban sok a frusztrált, előítéletes ember. Ezért, amikor időnként hazalátogatok, és azt tapasztalom, hogy a régi ismerősök szeretettel fogadnak, nos ez különösen szívet melengető érzés számomra.
Az interjút Kepecs Ferenc készítette