Az utolsó zsidó Tiszafüreden

2021. Június 15. / 13:09


Az utolsó zsidó Tiszafüreden

Milyen volt a vidéki zsidó élet a Holokauszt utáni Magyarországon, és voltak-e erről személyes tapasztalatai – kérdeztük Dr. Szegő Ágnest az OR-ZSE könyvtárának korábbi vezetőjét, több, a magyar zsidóság történetével foglalkozó monográfia szerzőjét. Aki, mint szomorkásan megjegyezte, az utolsó zsidó volt szülővárosában, Tiszafüreden.

Ilyen emlékeim csak a hatvanas évektől vannak, mivel 1953-ban születtem. De azért hallottam egy-s-mást a szüleimtől és néhány túlélőtől. Az előzményekről annyit, hogy míg a múlt század elején Füreden csaknem hétszáz zsidó élt, a háború kitörésekor már csak 441. Közülük hetvenen élték túl a vészkorszakot. S ezek egy része sem tért vissza soha, majd fokozatosan a maradék közösség is „elfogyott”.

Azoknak, akikkel erről beszéltem, vegyes tapasztalataik voltak. Lebovits Imrét – aki Tiszafüred szülöttje és ma már díszpolgára - hatvanad magával 15 évesen a gettóból mentette ki munkaszolgálatba a neves embermentő, Horváth Kálmán honvédszázados. Csontsoványan tért vissza a háború után, a családjából csak a bátyja élte túl a vészkorszakot. Ezért a szomszéd Dévald néni vette gondjaiba. A Rosenfeld nővérek is arról beszéltek, hogy hazatértük után keresztény ismerősök segítették ki őket ennivalóval.

Édesanyámat és nővérét a tiszafüredi gettóból deportálták. Először Auschwitz-Birkenauba, majd Brémába kerültek romeltakarításra; végül Bergen-Belsenben szabadultak fel. Ekkor flekktífusz tört ki rajtuk, de szerencsésen túlélték és 1945 nyarán a Svéd Vöröskereszt mintegy 6500 társukkal együtt elvitte őket gyógykezelésre Svédországba. Ott fél évig a király nyaralójában lábadoztak, majd egy évig egy cipőgyárban dolgoztak. 1946 végén jöttek vissza Magyarországra, mivel közben megtudták, hogy egyik testvérük szintén életben maradt és Karcagon él - legalább is nekem így mondták. Valójában talán a nyelvtudás hiánya miatt nem maradtak Svédországban. Egyébként nem sokkal a kunmadarasi pogrom után érkeztek haza – és Kunmadaras igencsak közel fekszik Tiszafüredhez…

A háború után az igazoló bizottság vezetője egy korábbi nyilas volt, aki a szovjet hadifogságban pártiskolát végzett. Természetesen a túlélő zsidók is az általa vezetett bizottság elé kerültek, ami persze jókora ellenérzést váltott ki belőlük. Hát igen, a háború után jó néhány ember „inget váltott”. Az egyik volt nyilas később még ’vörös temetést’ is kapott, emlékszem, hogy Róna Andor bácsi mennyire dühös volt emiatt.

Anyámék szerencséjére a Nap utcai házukban zsidók laktak, így azt simán visszakapták. A berendezés viszont. hogy-hogy nem a szomszédoknál volt, ezért azt a visszatért férfiaknak kellet - némi erőteljes fellépéssel - visszaszerezniük. Anyám hamarosan elvégzett egy pénztárosi tanfolyamot, majd nem máshová, mint a kunmadarasi népboltba helyezték és csak később került vissza Tiszafüredre. Nem mondta, hogy rossz tapasztalatai lettek volna Kunmadarason.

Debreceni édesapámmal, aki egyedüli túlélő volt a családjából egy rokon ismertette meg. 1952-ben házasodtak össze, én éppen egy évre rá születtem meg. Apám remek szabó volt, de nehezen éltek, mert csak 1954-ben kapott iparengedélyt. Az után már jóval könnyebb lett az életünk. Apám főutcán lévő műhelye egyfajta klubhelyiség lett, az utcaseprőtől a főorvosig bejártak oda a fürediek, hogy megtárgyalják az idők folyását s egyben „lelkiklinikaként” is működött.

Hogy élte meg a család 1956-ot?

Nálam hat évvel idősebb unokatestvérem elbeszélése szerint valakik összeírták a zsidókat. A papírt egy rendőr ismerősük mutatta meg az édesanyjának, a lista élén ők voltak: özvegy édesanyja és a két gyerek. (Nagyon szegények voltak). Szüleim ekkor gondoltak először a kivándorlásra, de mivel én még kicsi voltam, csak a következő évben próbáltak útlevelet szerezni - sikertelenül. Voltak viszont olyanok is, akik megkapták az engedélyt. A Flamm család egy része például Ausztráliába, másik része Izraelbe került, Reinerék pedig Dél-Amerikába. Unokatestvéremék csak 1961-ben kaptak útlevelet, ők Izraelbe mentek.

Milyen volt a családi-közösségi légkör?

Gyermekkoromban kellemes, szerető közösségben éltünk. A Rubinstein, Róna, Rózsa, Szegedi és az Engel családdal is nagyon jóban voltunk, téli szombat délutánonként az asszonyok összeültek a tágas konyhánkban, beszélgettek, közben főtt kukoricát eszegettünk. A férfiak hétköznap esténként nagy kártyacsatákat tartottak. A városka fényképésze, Schwarcz Benedek bácsi a szomszéd utcában lakott, sok fényképet őrzök, amely a műhelyében készült. A helybeli zsidók többnyire a hagyományos kereskedő mesterséget űzték, vallásosak voltak, hivatalosan is az ortodox hitelvek szerint éltek. 1978-as haláláig apám, Szegő Ernő volt a hitközségi elnök. Az 1912-ben átadott impozáns zsinagógát a közösség sajnos nem tudta fenntartani, ezért eladták a helyi ÁFÉSZ-nak, amely áruházat nyitott benne. A hatvanas években minden vallási szimbólumot el kellett tüntetni, csak a kőtáblákat sikerült megmenteni a zsinagóga tetejéről. Ezek aztán a temetőben hevertek lefordítva 35 évig, a temető renoválásakor hozattuk rendbe őket - most is ott állnak. A zsinagóga eladása után kaptunk egy imaházat, de csak az őszi ünnepeket tudtuk megtartani, akkor is a rokonok jöttek segítségünkre, hogy meglegyen a minjan. Pár év múlva az imaház összedőlt, ezért aztán a házunkban tartottuk az ünnepeket. A férfiak a verandánkon imádkoztak, a nők az onnan nyíló tágas szobában. Négyéves koromtól a nagyobb gyerekekkel együtt a karcagi Bakonyi bácsi oktatott minket hittanra, ő tanított meg az imakönyvek olvasására is, persze askenázi kiejtéssel.

A törvényekből, amit lehetett, megtartottunk, kóser konyhát vezettünk, péntek este és az ünnepeken anyám és nővére gyertyát gyújtottak. Péntek reggel édesanyám meggyúrta a kalácsot, kelés után megfonta és kisütötték. Délután az ünnepi készülődés jegyében telt el, és még ma is, ha valahol magyar nótákat hallok, mindig ezek a napok jutnak eszembe, mert ilyenkor általában azokat adták a rádióban. A vacsora többnyire húsleves volt, főtt hús és fokhagyma mártás, ettünk befőttet, és készült valami finom sütemény is. (Háborús özvegy nagynéném nagy konyhaművész volt).

Szombat délben vagy megismétlődött a péntek esti menü, vagy sóletet ettünk leveses, esetleg lepirított változatban – ez volt a ricset. (Még most is a számban érzem az ízét…) Nem voltunk gazdagok, de étel jutott bőségesen. Hetente járt ki hozzánk egy sakter. Egy nyíregyházi bácsira emlékszem, majd a debreceni Deutsch Sándorra, Jidu (Deutsch Róbert főrabbi) édesapjára. Ő egészen 1981-ig járt hozzánk, mint kedves ismerős – mert hogy apámmal együtt voltak munkaszolgálatosok. Emlékszem, egyszer elvágta a kakas nyakát az udvarunkon, de az állatban annyi élet volt, hogy kiszaladt a mellettünk lévő iskolaudvarra, ott kergettük egy darabig. Deutsch bácsi fiai voltak az őszi ünnepeken az előimádkozók. Télen sok libát és kacsát vágattunk, egyrészt abból volt a zsír (jó minőségű olajat akkor még nem lehetett kapni), másrészt a füstölni való. Róna Andor és Rubinstein Mihály testvérek és kereskedők voltak, Andor bácsinak volt füstölője, az összes zsidó család oda vitte a libát és a kacsát. Nagyon finom vacsora lett belőle.

Tartani tudták a szombatot és az ünnepeket?

A szombattartás nehéz ügy volt, apám kinyitotta a műhelyét (kénytelen volt), de ezen a napon nem dolgozott. Ünnepeken minden zsidó zárva tartott, én sem mentem iskolába. A böjtöket is megtartottuk. Purimkor nagy sütögetés folyt és fontos volt az is, hogy a sütemények szépek is legyenek, ne csak finomak. A legkisebb gyerek voltam a közösségben, ezért én vittem a ’slach móneszt’ a többi családnak. Máig őrzők két szép mesekönyvet, melyeket viszonzásul kaptam a Róna és a Rubinstein családtól. A legkedvesebb családi ünnep a Pészach volt, amikor a padlásról lekerültek az ünnepi edények, amelyek szebbek voltak a hétköznapiaknál. Apám vezette a szertartást. A legjobbak azok a Széder esték voltak, amiket még az unokatestvéreimmel ünnepeltünk.

Mennyire gyűlt meg a bajuk az antiszemitizmussal?

- Nekem szerencsém volt, egy-két gyerek csúfolt néha, de volt, hogy az osztálytársaim védtek meg tőlük. A csúfolódókkal felnőtt korunkban aztán jó viszonyba kerültem. Persze azért kilógtunk a sorból, hiába, kicsit mások voltunk. A zsidó családok egymás között barátkoztak, bár a szomszédokkal, az ismerősökkel is jól megvoltak. Nagyobbik fiam az Anna Frank Gimnáziumba járt, neki sem volt problémája, a kisebbiknek viszont igen, neki a füredi középiskolában.

A munkája, a tanulmányai?

Harminchét évig dolgoztam a helyi könyvtárban, az utolsó kilencben igazgatóként. Nagyon szeretem a mesterségemet, gyerekkoromtól könyvmoly vagyok, mindig örültem, ha könyvekkel - és emberekkel - foglalkozhattam. A főiskola elvégzése után barátaim beszéltek rá, hogy írjam meg a helyi zsidóság történetét. Ez nekem sokat adott, felkészülésként beleástam magamat a magyar és az európai zsidóság múltjába. 1990-től immár formálisan is tanultam történelmet, szereztem még két oklevelet, majd 2001-ben a Debreceni Egyetemen ledoktoráltam. A disszertációmat a Heves megyei zsidóság történetéről írtam, majd több könyvet és tanulmányt is publikáltam a témában. Barátaimmal az utolsó pillanatban, 1994-ben készítettünk egy dokumentumfilmet a füredi zsidóságról, amely két részben megtekinthető a you tube csatornán. A címe: „Megszakadhat-e a szív” az első rész az együttélésről, a második a vészkorszakról szól.

Mikor távozott Füredről és hová?

Férjem halála után, 2012-ben mentem nyugdíjba és ugyanebben az évben a fiaim után felköltöztem Pestre. Először helyettesítettem az OR-ZSE Egyetemi Könyvtárban, majd 2013-15 között három esztendeig megbízott igazgatóként vezettem is azt. Mai napig ott dolgozom, már jó egy éve home office-ban, feldolgozó könyvtárosként.

Fennmaradt a kapcsolat Tiszafüreddel? Érez-e ott antiszemitizmust, és ha igen, mit tesznek ellene?

A kapcsolat fennmaradt, a házunk is ott van, bár az utolsó évben már ritkán tudtam lemenni. Még 1995-ben jött létre a Tiszafüredi Menóra Nyílt Alapítvány, amit azóta is vezetek. Kedves barátaim közül főként dr. Lebovits Imrével, valamint a helyi művelődési házat vezető Zám Lajosné Ildikó segítségével dolgozunk. 1995-2000 között széles társadalmi összefogással sikerült renováltatni a 250 éves zsidó temetőt, amely 2005-ben műemlék lett. Azóta is gondunk van rá - a mindenkori füredi városvezetés segítségével. Most is két pályázat fut a további rendbehozatalára, hiába, ez egy végtelen történet. Több mártírünnepséget is szerveztünk, melyeket a helyiek is nagy számban látogatták. Zám Ildikó még 2006-ban keresett meg azzal, hogy a mártírünnepségek után rendezzünk olyan előadásokat is, melyeken a zsidó vallást és kultúrát mutatjuk be az embereknek, így véve fel a harcot az előítéletekkel. A 2006 és 2019 között évente nagy sikerrel megrendezett Tiszafüredi Zsidó Kultúra Napjának programjaiban kulturális előadások, koncertek és kiállítások szerepeltek. Sok neves előadót, rabbit, zenekart láttunk vendégül az évek során. A rendezvényeket támogatta a MAZSÖK, a Mazsihisz és a helyi önkormányzat is. Egy ilyen program keretében 2017-ben a vasútállomáson avattunk emléktáblát a Tiszafüredről elhurcolt zsidóság emlékére. Két alkalommal láttuk vendégül az Élet Menete Alapítvány vagonkiállítását.

És az antiszemitizmus ma?

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy Tiszafüreden, akár másutt is az országban sok a frusztrált, előítéletes ember. Ezért, amikor időnként hazalátogatok, és azt tapasztalom, hogy a régi ismerősök szeretettel fogadnak, nos ez különösen szívet melengető érzés számomra.

Az interjút Kepecs Ferenc készítette

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek