A Mazsihisz hírei most elhallgatnak a szombat törvényei miatt,
honlapunk nem frissül. A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje,
több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést
építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon
velünk.
A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten 15:54 óra, a
Szombat királynője 17:05 órakor távozik körünkből, onnantól visszavárjuk Önöket
honlapunkra. Addig találkozzunk személyesen, zsinagógáinkban. A Tórából ezen a
héten a Vájehi (Mózes 1. 25:19–28:9) hetiszakaszt olvasunk a zsinagógáinkban.
Az az ember, aki képes a halál nyugodt tudatában élni, vigyáz
értékes napjaira, becsüli az életet, mert tudja, hogy „halálra ráadásul kapja,
s mint talált tárgyat visszaadja bármikor, ezért őrzi meg”. Jákob megpillantotta
Isten földi jelenlétét halálos ágya felett, meghajolt előtte, és békében halt
meg.
Mind ismerünk derűsen búcsúzó haldoklókat, felidézhetjük
emlékeinkben az utolsó napokban kisimult arcokat, a világ könnyűkezű elengedését,
amely olyan vigasztaló tud lenni az ittmaradók számára. Akik így mennek el, még
arra is figyelnek, hogy másoknak ne fájjon annyira az elvesztésük. Akik az
utolsó napokban már félig odaát vannak, hírt kapnak odaátról, megnyugszanak.
Jákob búcsúzik és megkapja ezt a hírt. Élete jó részét nem azon a
földön élte le, amelyet az Örökkévaló megígért nagyapjának, Ábrahámnak.
Mezopotámiában lett felnőtt, szerelmes férj és apa, most Egyiptomban búcsúzik
az élettől. Miután megesketi Józsefet, hogy otthon temeti majd el, „leborul az
ágy fejére”. Nem világos, mit csinál, ki előtt hajol meg Jákob, mert egy
búcsúzó édesapa aligha a fia előtt hajlong, az indokolatlan és kellemetlen
lenne. Rási szerint egy ismeretlen hatalom előtt hajol meg, megkönnyebbülten.
Elintézett mindent, amit kellett tennie a világban, mehet. Hálát ad életéért
utolsó elintéznivalója után és köszönti új élete társát, az Örökkévaló Istent,
akihez megtér most. Kész az indulásra.
Az Örökkévaló a betegek, a haldoklók körül mindig ott van és ők,
teszi hozzá a híres hászid bölcs, a braszlavi Náhmán rabbi, megérzik a
jelenlétét. Talán épp ez a legfontosabb különbség: az élet határhelyzeteiben,
kórházban, betegen, börtönben, kizárva az élet hétköznapi menetéből, távolról
visszanézve az elveszített mindennapokra, amikor nem tudni, lesznek-e még
hétköznapjaink, bezárul és másfelől megnyílik egy világ. Hívhatjuk úgy, ahogy a
német filozófus, Heidegger: előrefutásnak a halálhoz. A vigasztaló Jelenlét
mindig ott van, de ilyenkor ismerjük fel.
Jákob előrefutott a halálhoz sokszor, utoljára talán akkor, amikor
újra megpillantotta Józsefet, és azt mondta, már örömmel hal meg, mert láthatta
újra a fia arcát. Az egyetlen volt, akit szeretett, elveszített és
visszakapott. Könnyű volt már, túl mindenen, leborulnia Isten jelenlétében,
amikor magához készült venni, üdvözölnie a halált. József, az elveszett és
megkerült gyermek fogta le szemeit és vitette a szülei mellé, az ősök
sírhelyére.
Lehet úgy élni, hogy mélyen meghajolva köszöntsük az Igaz Bíró
utolsó döntését. Csak tudunk kell, hogy ott van velünk és velünk is marad.
Ezért mondja egész Izraelnek a Szentírás, hogy ne félj, szolgám, Jákob.
Jó szombatot kívánunk!