Harsányi László: Zsidó művészek a viharban (26. rész) – Gonda László

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.

E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül.

1930 júniusában, ahogyan erről több lap beszámolt, a budapesti Royal Orfeum társulata körutat tett Erdélyben. A fellépésről hírt adó Brassói Lapok a részletes műsor ismertetésekor írt a következő számról: „12. Ujjé mennyi utca. Zerkovitz Béla legújabb énekes-táncos duettje. Szereplők: Ágai Irén és Gonda László.” Ez volt az első sajtóhír a 19 éves táncosról, Gonda Lászlóról, akit sokkal később neveznek majd a magyar Fred Astairenek. 

1931-ben végezte el az Országos Színészegyesület színiiskoláját és a Komédia Orfeumban történő fellépései után Király Színház táncosa és a táncjelenetek betanítója lett „a kitűnő pesti polgári famíliából származó” művész, ahogy ezt a Színházi Élet szükségesnek tartotta megjegyezni. Egymás után vett részt az operettek táncainak betanításában.

1932-ben külföldi turnéra szerződtette a Labriola társulat. Ez vagy létrejött, vagy sem - nem világos -, de Gonda László ősszel már itthon táncolt. A Bethlen-téri Színpad szerződtette, majd 1933-ban a Budai Színkör koreográfusa, 1934-ben – egy kisebb „munkaügyi per” után – a Király Színház és a Royal Orfeum tagja lett. Egy furcsa közjátéknak is részese, amikor a városligeti Kis-Cirkuszban partnerével, Angyal Irénnel lépett fel. Az Esti Kurir adta hírül ugyanis 1934 augusztusában, hogy fellépésük egyik legsikerültebb jelenetét a „magyar csárdás zenére amerikai táncot” címűt, az óriási siker ellenére le kellett venni a műsorról, mert azt a „Szent Istváni előadások alkalmával a kis-Cirkusz publikuma esetleg félreérthetné”.

Később „Gonda et Iréne” néven Európában turnézott partnernőjével. Erről az útról egyetlen beszámoló jelent meg az Esti Kurir 1939. februári számában, hivatkozva a stockholmi lapokra, amelyek „az elragadtatás hangján írtak Gonda László és partnere szerepléséről”. A külföldi út tényét idézi fel Molnár Gál Péter egy, a Népszabadságban, 1994-en megjelent Bársony Rózsiról szóló írásában. Itt azt írta, hogy Bársony Rózsi a férjével a háborús években külföldi színpadokon bujkált. „1939-1940-ben Hollandiában a Willy Rosen nevezetes emigráns revüjének sztárjai más magyarokkal, a Gonda László-Angyal Irén tánckettőssel együtt.”

Az OMIKE Művészakcióban, 1943 áprilisában Jazz-matiné t rendeztek. Fellépett – a ma is ismert művészek közül – Rodolfo, Alfonzo, Ernster Dezső, Váradi Kató. A matiné egyik szereplője a Hollandiából a Gestapo elől „hazamenekült” Gonda László volt. A Színészkamarába fel nem vett művészek mulatókban, revü színházakban, orfeumokban továbbra is szerepelhettek, így Gonda ebben az időben is fellépett a Komédia Orfeumban, ahogyan erről a Film Színház Irodalom több alkalommal beszámolt.

Még folytak a harcok az országban, amikor 1945 februárjában, a következő hirdetést lehetett olvasni a Szabadság című lapban: „Gonda László táncművész közölje címét nagymamájával”. Az biztos, hogy Gonda – bár nem tudni, hogy 1944 borzalmas évét hogyan vészelte át – hamarosan előkerült. Erről tanúskodik egy néhány héttel későbbi ugyanitt megjelent hír, amelyet egy fajta kortörténetként idézek ide:

„A VII. ker. Kommunista Párt helyiségében (Erzsébet-krt 43.), a VI. ker 81. háztömb szombaton fél 3-kor a nincstelen gyermekek javára artistaparádét rendez Szentiványi Kálmán, Anthony és Angelo, Gonda László, a Mexicano trio, Kardos Magda, Szigeti Sándor, a Szobel-testvérek, Heinemann, Utasi és mások közreműködésével.”

1945-ben egy nagyon ígéretesnek mutatkozó, de sajnos megszakított vállalkozás következett. Májusban Szentiványi Kálmánnal megnyitották a Royal Revü Varietét. Gonda az igazgatója volt, de a különböző hivatalok némi hezitálása után, 1945 novemberében másnak kellett átadnia az egész vállalkozást. Ez után valójában a külföld maradt számára. Következett egy romániai turné, majd egy hír 1946-ból, hogy a legnagyobb amszterdami mozivarietéban lép fel. Nyugat-Európából vezetett tovább az útja Ausztráliába, ahol 1997. június 25-én halt meg.

Ide kívánkozik egy idézet, amely a Világosság című lap 1945. szeptemberi számában méltatta Gonda László Royal Varieté-beli szereplését:

„Gonda László mind koreográfusként, mind táncosként elérkezett a revüszínház deszkáin az igazi, a magasrendű felé törő művészethez. Elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor az alkotó mesterségbeli tudása másodrendűvé válik, s a műben a kifejezést kereső ember vergődése a technikai felkészültség fölé kerekedik. Amit Gonda László csinál, az nem mutatvány, hanem művészet.”

Itt következik egy, véleményem szerint nagyon fontos, eddig nem kiadott írás, amelyet Gonda Júlia, Gonda László unokahúga bocsátott rendelkezésemre. Köszönet érte. A levelet, amelynek a következő szöveg egy részlete, a művész Ausztráliából küldte haza unokahúgának:

"Régen volt, de úgy tűnik, mintha ma lett volna... Apám, aki egy ősmagyaros, bajuszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállított maga elé, én akkor épp a térdéig értem. „Mi vagy Lacika?” – kérdezte. Azt kellett kérdésére felelnem – ami jólneveltségemnek alapját képezte-, hogy „ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!” Ebben a belém nevelt hiszemben lettem felnevelve, s ez volt az a hamis, félrevezető eszme, amely sok-sok évig vezette, befolyásolta és kialakította a magamról való hitemet. Sok, sok éves eszmei küzdelmem után, végre, végre, a múlt hosszú, hosszú analízise után, tisztult meg az a valamim, amit agynak vagy agyműködésnek hívnak. Úgy 22 éves voltam, amikor mint táncművész turnézni kezdtem át és át Európa országaiban. Akkor büszke voltam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy „a magyar táncos”-nak hirdessenek. Habár szüleim gyerekkoromban hangsúlyozottan magyarnak neveltek, kötelességemnek tartották, hogy héberül folyékonyan tudjak olvasni, illetve imádkozni. Azonban én, a „magyar” táncos, utazásaim alatt azt se tudtam, hol van a zsidó templom, és szégyen, gyalázat, de elfelejtettem héberül olvasni. Meg kell, jegyezzem, hogy minden este, az ágyban imádkoztam magyarul, mert hiszen apám tanítása, mely szerint én magyar zsidó vagyok, még élénken élt bennem, hát úgy gondoltam, JOGOM van magyar nyelven is imádkozni. Node aztán, hogy Hollandiában két revü producere, rendezője és szereplője lettem, mikor bejöttek „vendégeknek” a német csapatok (amint Goebbels mondta, „hogy megvédje az angoloktól Hollandiát”!), engem egy magyar honfitársam feljelentett a ragyogóan megszervezett Gestaponak. Minthogy azok a kellemes kihallgatásaim nem idetartoznak, azokról csak annyit, hogy a feljelentés arra kényszerített, hogy karrieremet megtörve, otthagyva két revümet, megszökjek Hollandiából, s visszatérjek hazámba, Magyarországra. Ott a Horthy kormányzó vezetése alatt működő kormányok nem osztották boldogult apám tanítását, csak annak a felét akceptálták, eltörölvén, hogy „Lacika magyar”, helyben hagyták, hogy zsidó vagyok. Magyarnak nem volt szabad éreznem magam, dacára anyanyelvemnek, érzelmeimnek és nevelésemnek – de ami igaz, igaz: zsidónak nem csak érezhettem magam, de a törvény annak nyilvánított. Magyar katona már nem lehettem, csak olyan lenézett zsidó munkaszolgálatos, - illetve kényszermunkás -, akinek a rendelet szerint, hogy azzal is hangsúlyozzák, hogy nem magyar, sárga karszalagot kellett viselnie, ami szemmel láthatóan alátámasztotta, hogy az olyan apák, mint amilyen az enyém volt, félrenevelték gyermekeiket. Ahogy az vitathatatlanul bebizonyosodott – ha szembe merünk nézni azzal az igazsággal, amelyet a történtek igazolnak –, azoknak az apáknak volt igazuk, akik azt hangsúlyozták gyermekeiknek, hogy „zsidók”. Tudniillik – mint az szigorúan bebizonyosodott –, hiába mondták, sőt hazudták az apák, hogy „magyar zsidók”. Az a bizonyos „asszimilálódás”, amiről néha a magyarok beszéltek, hazugság volt. Ők nem akarták - dacára a tehetséges zsidóiknak –, hogy azok asszimilálódjanak, beolvadjanak. Annak idején az Európában uralkodó nácizmus „segítette” különböző országokban az addig kissé kevésbé hangosan hangoztatott, de mindig ott lappangó antiszemitizmust. Azok a szerencsétlen, önmagukat becsapó, „asszimilálódott”, mellüket büszkén verő „magyar vagyok” zsidók csúnyán becsapták önmagukat. Mi próbáltuk elhitetni magunkkal, ahogy belénk nevelték, hogy csak a vallásunk zsidó, de katolikus vallású lehet különböző nemzetiségű ember, míg a zsidó vallás szervesen összefügg a zsidó néppel. Azok, akik „kint”, az élet piacán magyarul beszélnek, de bent a templomban héberül imádkoznak, lehetnek az államnak hasznos, tehetséges polgárai, de nem magyarok. Én és az én generációm félre lettünk vezetve. Azoknak a zsidó fiúknak, akiknek nem lábadt könnybe a szemük, mikor a magyar himnuszt énekelték, mint nekem, és olyan százezreknek, akiket a magyar állam halálra ítélt, mikor deportáltatta őket, ők, akik nem lettek úgy nevelve mint én, és sokan, sokan arra, hogy „magyar vagy Lacika” nekik, akik zsidónak érezték magukat, s nem tagadták le önnönmaguk előtt - mint sokan közülünk –, hogy zsidók, mint beigazolódott, nekik volt igazuk! (...)” 

Részletek Gertler Viktor „Hazugság nélkül” című filmjéből. Gonda László partnernője: Polly Ági

Képek:

1. / Pesti Napló Képes Melléklete 1932. szeptember Escher Károly felvétele. (A felirat téves.) 
2. / Színházi Élet 1932. november. Angelo felvétel. 
3. / OMIKE Művészakció, műsorközlő lap. 1943. április 25.
4. / Színház 1945. szeptember 5. Forray felvétel. 
5. / 1950-es évek, valahol Nyugat-Európában. Ismeretlen fényképező műve. Magántulajdonban.