Május 25-én, hétfőn végzetes
és nagyon gyors betegség után meghalt Jerger Krisztina. Akkor lett súlyos
beteg, amikor a járvány miatt fel sem tűnhetett, hogy nincs ott mindenhol.
Mindenhol, mindig, ugyanúgy. Játékosan, zokni nélkül, a jellegzetes bő
nadrágjaiban, mindig elképesztő stílusosan és elegánsan. Megjelenése, jelenléte
összefoglalta, hangsúlyozta mindazt, amit képviselt.
Amit sűrűn felidézett
családi örökségéből és a hetvenes évek éppen csak tűrt progresszív művészeti
világában megtanult. Lengyel menekült anyjától, osztályidegennek minősített
apjától, gyerekkorának Klauzál téri világából ugyanazt a peremre
szorítottság-érzést örökölte, mint amit a levegőtlen Kádár kori valóságban
tapasztalt. Tudta, hogy ebben a világban csak úgy lehet önmaga, ha kíméletlenül
ragaszkodik azokhoz az értékekhez, melyek nem csak a saját belső szabadságát
jelenthetik, de másoknak is mintául szolgálhatnak.
Varsói egyetemi évei alatt
ismerkedett meg a szellemi és esztétikai elegancia olyan mintáival, melyek
újdonságként hatottak a korabeli Magyarországon, és ami egész életre szóló
muníciót adott neki. Egyszer azt mesélte, hogy friss varsói egyetemistaként
milyen megdöbbenéssel látta, hogy a varsói áruházakban nem külön árulták az
egyes ruhadarabokat, hanem szettekben, kompozíciókban. Ehhez tanulta meg kiváló
varsói professzoraitól, hogy műtárgyakról, kulturális örökségről és kortárs
művészetről is egyben, minden érzékszervre ható rendszerben kell gondolkodni.
Mert a művészettörténész-kiállításrendező feladata az, hogy megértse és értő
módon tálalja mindazt, amit be kíván mutatni, meg szeretne értetni a
közönséggel.
Számtalan kiállítást
rendezett, nem csak a hivatalos munkahelyén, a Műcsarnokban, hanem szinte
mindenhol, ahol arra volt szükség, hogy csalhatatlan esztétikai érzékével és
könyörtelen minőségérzékével válogasson és rendszerezzen. Gyanítom, hogy a
hetvenes-nyolcvanas évek számos képzőművészének ismertségében, elismertségében
játszott szerepet, hogy alkotásaik Jerger Krisztina tálalásában kerültek a
közönség elé.
Kiállításai önálló
műalkotások lettek, mások alkotásaiból összeállított concept art remekművek.
Ahol a kevesebb több lett, és ahol a műtárgyak méltósága is szempont maradt.
Értette a kultúra nyelvét, egységben és tisztelettel tekintett rá, ezért tudott
olyan területeken is biztonságosan dolgozni, melyek talán távolabb álltak eredeti
érdeklődésétől. Nem volt etnográfus, mégis, általa mutatkozhatott meg igazán a
paraszti bőgatya vagy a háziszőttes, nem volt archeológus, de megértette a Holt
tengeri tekercsek, a neolitikus maszkok vagy az antik gyűjtemény kiállítási
kívánalmait is.
És persze ő volt az, aki a
peremlétre szorítottság, a fenyegetettség élettapasztalatával bemutatta
Budapesten az Auschwitz Albumot úgy, mint még soha senki. Nem kinagyított
hatásvadász fotókon, hanem a kicsi kis album (és persze a képein ábrázolt
szereplők) végtelen esendőségére figyelve, minden érzékszervünkre hatva,
igazából bemutatva a magyarországi holokauszt drámáját. Tűpontosan,
kíméletlenül, vitathatatlanul.
Nehéz felfogni, hogy amikor
majd újranyílnak a múzeumok és a galériák, újraindulhat az élet Budapesten,
akkor Kriszta már nem lesz ott. Nehéz lesz nélkülözni a jelenlétét, ízlését,
megérzéseit, és gondoskodását.
Nyugodj békében, Jerger
Krisztina!
Címlapképünk forrása: Népszava.hu)