„A soha többé most van" – megemlékezés Rohoncon

A RE.F.U.G.I.U.S. egyesület március 24-én, vasárnap tartotta meg idei megemlékezését Rechnitz/Rohoncon. 79 évvel ezelőtt, 1945. március 24-ről 25-re virradó éjszaka 180 zsidót gyilkoltak itt meg a keresztpajtánál. A vasárnapi megemlékezésen egy új emlékművet is felavattak. A megemlékezésen jelen volt és beszédet mondott dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke.

A náci rezsim utolsó szakaszának egyik legnagyobb bűntette történt a határ menti településen. 79 évvel ezelőtt, március 25-ére virradó éjszakán a rohonci kastélyban mulatott a házigazda, a nácibarát Battyhányné Thyssen-Bornemisza Margit. Szombatról virágvasárnapra nemzetiszocialista „bajtársi" ünnepséget rendeztek, ahol szórakozásként öldöklést rendeztek az épület pincéiben elszállásolt magyar zsidók között. A mészárlás mintegy száznyolcvan áldozatot követelt. Tragédia a tragédiában, hogy a tömegsírt a mai napig nem találták meg.

„A soha többé most van" mottó alatt megtartott vasárnapi megemlékezés ezúttal is a keresztpajtánál kezdődött meg, Paul Gulda, a RE.F.U.G.I.U.S. egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Gulda, Paul Lendvai újságíró pár nappal korábban nyomtatásban megjelent személyes visszaemlékezését is felolvasta: „Közép- és Kelet-Európában sehol máshol nem élhetett olyan sokáig viszonylagos biztonságban az a 800-825 ezer ember, akit a nürnbergi törvények értelmében zsidónak tekintettek, mint Magyarországon. A zsidókat azonban sehol máshol nem vezették olyan gyorsan és brutálisan a halálba, mint Magyarországon… Nem minden áldozat volt zsidó – de minden zsidó áldozat volt" – idézte Paul Lendvai szavait.

Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke beszédében úgy fogalmazott: „Sajnáljuk, hogy az áldozatoknak még mindig nincs nyughelyük, és hogy a felelősöket nem állították bíróság elé. A történéseket fel kell dolgoznunk, el kell számolnunk magunkkal. Ezen az úton sokat tettek olyan emberek, mint Elfriede Jelinek, aki színpadi műben beszéli el a tragédiát, Sasha Batthyany író, aki „És nekem mi közöm ehhez?" című művében próbálta feldolgozni családja történetét, vagy Vadász Gábor, aki egész életében kutatta Rohoncon kivégzett édesapjának és nagybátyjának sírhelyét". Hozzátette, hogy bár azt hitték, hogy 80 év után már soha többé nem fognak pusztítani embereket azért, mert zsidónak születtek, ma is pusztít a zsidógyűlölet, az antiszemitizmus.

A megemlékezésen, mint minden a Zalaegerszegi Zsidó Hitközség tagjai is jelen voltak, a közösség elnöke, Virágh Judit elnök elmondta, szoros kapcsolat fűzi őket a RE.F.U.G.I.U.S. egyesülethez, különösen Paul Guldához. „Minden éven itt vagyunk és olyan, mintha hazajönnénk. Tudni kell, hogy az 1700-as évek végén épp Rohoncról érkezett az a két zsidó kereskedő, akikre visszavezethető a zalaegerszegi zsidó közösség kialakulása. Az egykor csaknem 1.200 fős zsidóságból ma már csak 50-60 fő él Zalaegerszegen" – hangsúlyozta az elnök.

A keresztpajtánál a megemlékezés emlékkő és koszorúk elhelyezésével, zsidó imával és azzal a felhívással zárult, hogy „az újraéledő antiszemitizmus idején is maradjunk éberek. A soha többé most van". Idén felavattak egy új emlékművet is Rohoncon, amellyel a vágóhídi mészárlás 18 áldozatának állítottak emléket. Ők voltak azok a zsidó kényszermunkások, akiket arra kényszerítettek, hogy eltemessék a 79 évvel ezelőtti 180 áldozat testét, majd másnap őket is agyonlőtték. Wolfgang Horvath burgenlandi művész az emlékművet egyfajta ajtónak tervezte, amelyen egy nyílás található, egy ablak a múltba, amely a mészárlás helyszínére irányítja a tekintetet.

Az itt meggyilkolt 18 magyar-zsidó kényszermunkást 1970-ben exhumálták és méltó temetésben részesítették. A keresztpajtánál kivégzett 180 áldozatot a mai napig nem érhette ez a megtiszteltetés. A RE.F.U.G.I.U.S. egyesület minden évben megemlékezést szervez a tömeggyilkosság évfordulóján.

A volksgruppen.orf.at/magyarok beszámolója alapján

Az 1945. március 24-25-ei rohonci mészárlás emlékezete

A Svájcban élő Sacha Batthyany szociológus, újságíró miután felnőtt korában megtudta, hogy másod-unoka nénje az a Batthyány-Thyssen Margit, akinek a nevéhez az 1945-ös, Rohoncon (Rechnitz) elkövetett mészárlás tapad, még hét évig kutatta e szörnyűség történetét, mire megírta „És nekem mi közöm ehhez” című könyvét.

Az éppen két éve elhuny budapesti Dr. Vadász Gábor szinte egész életét arra tette fel, hogy felkutassa Rohoncon azt a tömegsírt, ahol 118 sorstársa között az ő apja és annak ikertestvére maradványai lehetnek.  2020-ig az osztrák szakemberek segítségével összesen 16 alkalommal próbálták feltárni sikertelenül.

Sacha először csak arra emlékezett, hogy nem szerette Margit nénit, akivel gyerekkorában a család még többször ebédelt együtt vasárnaponként. Később a kutatásai során már összerakta a képet arról a bizonyos estéről, amikor a közelből már hallatszottak az orosz ágyúlövések, ám a grófnő a rohonci kastélyában SS tisztekkel mulatta az időt, s kellő mennyiségű pezsgő elfogyasztása után a társaságot arra bíztatta, hogy a közeli pajtában fogva tartott, mintegy 118 magyar zsidó munkaszolgálatost mészárolják le.  Azt a munkaszolgálatos csoportot, amelynek Dr. Vadász apja és nagybátyíja is tagja volt, s amit Kőszegről, egy nagyobb táborból kísérték át még magyar katonák Rohoncra. Ma már tudjuk, a Kőszegen maradt több ezer embert is lemészárolták, ezt a történetet hazai kutatók részben feltárták, de még mindig több száz ember földi maradványai vannak a tett egyik helyszínén, a Gubahegyen.

Sacha lezárta a maga történetét, ugyan mi köze van a múlt sötét ügyéhez, még ha a család egyik tagja is a bűnös. Dr. Vadász haláláig nem tudott belenyugodni, hogy nem tudja tisztességesen eltemetni hozzátartozói földi maradványait, azonba a fiai már nem folytatják a kutatást. Ők szintén lezárták a múltat, mert ugyan az emlék fájó marad, az élet nem szólhat a halálról.

A rohonci kastély még a háború végén leégett, talán bombatalálat érhette. Nyoma sincs, mert a lakosság téglánként széthordta az épület maradványait, a bútorokat és egyéb berendezéseket is úgymond szétosztották maguk között. Az egykori mezőgazdasági épület helyén azonban felállították az un. Keresztpajtát, a meggyilkolt magyar munkaszolgálatosok emlékhelyét. A feltételezések szerint ennek közvetlen környezetében kellene lennie a tömegsírnak.  A mészárlás emléke a háború után pedig még több helyi lakosban tovább élt. Sőt, az osztrák hatóságok le is folytattak egy bűnvádi eljárást 1946- 47- ben a helyszínen, ahol a tanúk mellett egy olyan férfit is megvádoltak a tömeggyilkosságban való közreműködéssel, aki állítólag jelen volt, amikor az embereket a részeg tisztek kivégezték. Nem volt – nem lehetett eléggé megalapozott ez a vád, mert az illető szabadon távozhatott. Később kihallgattak két koronatanút, akik elmondták, hogyan ásatták ki előre az árkot a későbbi áldozatokkal.  Egyébként nem sokkal ezután mind a két tanú merénylet áldozata lett. Mélyen hallgat mindenki az ügyről.  Viszont ez a titok mai napig ott lapul a település lakosainak lelkében.  Dr. Vadász Gábor még találkozott olyan rohonci lakosokkal, akik emlékeztek a vérengzésre, mert nem tagadták, hogy hallották a lövéseket, egyesek látták a hullákat is, de arról, hogy kik, miért és hogyan követhették el ezt a szörnyűséget, senki nem nyilatkozott. A grófnő szerepe sem tisztázódott, vajon ő javasolta, vagy csak tudomásul vette, hogy vendégei a magyar munkaszolgálatosok leölésére készülnek. Az tény, s ez is olvasható Sacha könyvében, hogy a grófnő szerető viszonyban élt a helyi gestapó főnökkel, Franz Podezinnel, aki 1945-ben – feltehetően a grófnő segítségével – eltűnt.