Vili a Dob utcából

Benedek István Gábor / MAZSIHISZ

Amilyen zajos volt az élete, olyan csendben ment el. Aki ismerte, rajongott érte. Már a születése is rendhagyó volt. Világra jötte előtt, Elijáhu próféta figyelmeztette az Örökkévalót: talán szórakozottságból két szívet teremtett-varázsolt a leendő csecsemő mellkasába.

„Nincs semmi tévedés” – mondta Isten. – „Nézz a világra. Annyi córesz van a Földön, oly nagy a szegénység, a baj, hogy legalább legyen egy hűséges, biztos hívem, aki két szívvel segít az én kiválasztottjaimnak.” Élijáhu a naptárra nézett: 1919. április 4-e volt.

Egy ízben Blaustein- Bencúr Vili Bécsből Budapestre utazott. Már a határon feltűnt neki: mindenütt lobogók. A vámhivatal előtt zenekar, az emberek ünneplőben.

– Ugyan, ez igazán szép maguktól, de túlzás! Ezt azért nem kellett volna.
– De április 4-e van! – mondta a törzstiszt. – Nemzeti ünnepünk!
– És az én születésnapom?! Az kutya? – méltatlankodott vissza máris Vili.

Mindig ilyen volt. Kedves, szellemes. Belvárosi elegáns vendéglőjében, közel a Kärtnerstrassehoz, ha nem hívhatott meg ebédre, vacsorára egy vándor magyart, vagy egy izraeli turistát, rossz napja volt. A politika, a tudomány, a művészet, az irodalom, a színpad nagyjai, szóval mindenki, aki fontos, érdekes és zsidó, legalábbis zsidó barát, levizitelt nála.

Nem tudom, hol, kinél lehet a vendégkönyve, de hogy az ott található autogrammok nagy vagyont érnek, biztos! Leonard Bernstein, Ingrid Bergman, Elisabeth Taylor, Richard Burton, Fényes Szabolcs, Kellér Dezső, Göncz Árpád, Zubin Mehta, Klestil osztrák államelnök, Hans Habe, Richard Nixon, Aba Even, Jichak Rabin, Vranitzky kancellár, Edgar Bronfmann, Kishon Ferenc éppúgy megfordult nála, mint a fél pesti telefonkönyv.

A Dob utca volt a mindene. A szülőföldje. Itt járt iskolába, héderbe, innen hívták – gyerekként – a kórusba énekelni. A vidéki jesiva volt az egyeteme, itt kapott—nem jó, jóságból – diplomát. És mert jött a háború, a holokauszt, dolga is akadt bőven.

A SOÁ után kiment Izraelbe. Katona lett, de főleg jó hazafi. Persze, de ez az ő esetében kevésnek bizonyult. Az a kettős szíve valósággal lángolt új hazájáért. Mi volt e vonzalom oka? Nem a tengert szerette, a bibliai építészeti emlékeket, Jeruzsálem látványát. Az embereket, mert mindenkit ismert. Magyart és marokkóit, perzsát és szlovákiait. És rengeteg templomba eljárt. Azt mondta: azért gyűjt ennyi barátot, hogy ha bárkin segíteni kell, valakit mindig elérhessen, aki mellé áll. És hol volt ez a központ? A zsinagógában! Tudományos igényességgel azt is mondhatnánk: ez volt az ő sajátos azonosság-megnyilvánulása, az identifikációja. Mert minyenben élt, gondolkodott és dolgozott.

Aztán Bécsbe ment. A Stadtkrug általa fogalommá nemesült. Amikor az izreli David Krauszt budapesti nagykövetté nevezték ki, a diplomata ezt mondta neki: „Vilikém, az izraeli kormány ugyan engem nevezett ki a misszió élére, de én tudom, hogy a virtuális konzul te vagy.”

Most, amikor 90 éves születésnapja után két-három hónappal meghalt, senki nem csodálkozott, hogy – végrendelete szerint – Izraelben temették el. Ott volt otthon, pedig Pestet és Bécset is szerette.

Imádott Milkáján kívül sok, nagyon sok barátja megkönnyezte a búcsút. Nem őt sajnálták – sajnáltuk –, hanem magukat, magunkat. Hogy itt maradtunk Vili nélkül, immár magányosan, egyedül, magunk körül kevesebb humorral, fogyatkozó derűvel. S csak reméljük, hogy Élijáhu próféta újra megemlíti az Örökkévalónak, hogy lám, valaki kettős szívvel született. S akkor a történelemben újrakezdődik minden elölről a Dob utcában: – az Élet jelképes Dob utcájában – felsír a bölcsőben egy kis zsidó gyerek…

Címlapképünkön az írás szerzője Benedek István Gábor látható