Elképesztő sebességgel indult, 21 évesen már az egész ország ismerte Kulka János, Mágenheim doktor elbűvölő, fiatal szerelmeként. Évődéseik a rendszerváltás szerelmi aláfestésévé lettek 1989-től fogva. Egyre emelkedett a csillaga, aztán az ezerdforduló körül váratlanul eltűnt. Érzelmes, bölcs, nagy énekesnőként került elő, például jazzes zsidó népzenével és immár az 50-hez közel elénekelhette az askenázi zsidóság „himnuszát”, a jiddise mámét is. Mert ő is az.
A lány, akibe Magenheim doktorral együtt mindenki azonnal beleszeretett, nők és férfiak egyaránt, 1989-ben tűnt fel a tévé képernyőjén, az akkortájt újra mozgalmassá váló magyar élet tükrében, a Szomszédokban. Akkoriban még egyszer, utoljára, nem a gazdagok és szépek, hanem a mindennapiak, a lakótelepiek, az együtt élő „egyszerű emberek” és bérmunkás értelmiségiek – orvosok, tanárok – voltak a fő szám a képernyőn. A valószínűtlen üdeség és fiatalság is egy mentős gyakornoklány képében tört be, amikor megérkezett a sorozatba Malek Andrea és Magyarországra, a leomló vasfüggöny mögé hirtelen újra besütött a nap. Haragudnunk kellett volna rá, majdhogynem szétszedett egy képzeletbeli családot, de imádtuk, mert olyan fanyar, szinte gúnyosan bájos mosolya volt, hogy megértettük: nem tehet róla, mindenkinek bele kell szeretni, ez van és kész.
Aki figyelt, tudhatta, hogy a hangja is ellenállhatatlan, hogy minden gesztusa, mozdulata, képessége egyformán elbűvölő: ő lett a musicalek új sztárja, a tévé zenés műsorainak kirobbanthatatlan fellépője abban a pillanatban szinte, amint elkezdte felnőtt életét. Ha van bármi értelme a „kirobbanó tehetség” kifejezésnek, hát Malek Andrea szó szerint az volt: jött, látott és győzött, illetve már azelőtt győzött, hogy rendesen körülnézett volna.
Ezután – az emberi élet ritmusa szerint – következnie kellett némi „eltűnésnek”. A mérsékelt figyelem, a szélárnyék korszaka, magánéleti nehézségekkel és áldásokkal, meglehetősen sokáig tartott és közben bizonyára mind megkérdeztük néha magunktól, hogy vajon mi lehet vele. A visszatérés után derült csak ki, hogy mennyire nem felejtettük el.
Elsősorban már jazzt, sanzonokat és zsidó népzenét énekel az utóbbi években a Jazzrael zenekarral, zsidó meséket olvas fel a Spinoza Házban. Nem ott folytatja, ahol abbahagyta, nem olyan, mintha két hosszú évtized el sem telt volna vele és velünk: felnőtt, megérett, édesanyává lett. Nem látszani akar, csak megértetni valami megejtően egyszerűt: „Hiszek benne, hogy minden embernek saját útja van Istenhez”-mondja és hozzáteszi, hogy „rengeteg olyan ismert dal van, amiből csak úgy süt a szeretet”. És a két mondat mélyen összefügg. Az énekes feladata az, hogy közösséget építsen, hogy közösséget csináljon a közönségéből: a szívek megnyitása a tanítás révén, akárcsak egy rabbinak. Sokszor mesél róla, hogy keresi Istent, amikor egyedül van és most nem csak a kabbala tanításában, amivel szintén foglalkozni kezdett, de a dalaiban is Őt keresi.
Ma 49 éves, már ő is jiddise máme régóta, a haja még nem fehér, mint a hó, de már neki is egyetlen kincse a fiai – és a kislánya – mosolygása, amelyben alighanem az ő egykori, elbűvölő mosolya is ott bujkál. Tavalyi fellépése, amelyet a hitközség szervezett, az általa énekelt Egy jiddise máme könnyek árját hömpölyögtette a helyszínen és lájkok azelőtt sosem látott viharát indította meg a facebook-oldalunkon.
Malek Andrea sok mindent látott, akárcsak az ország, 1989 óta, volt a világ tetején, fürdött a fényben, járt messze is tőlünk sokáig és most újra közöttünk van, segít nekünk és figyel ránk a dalaival.
Isten adja, hogy még nagyon sokáig együtt lehessünk, Isten éltesse a 49 éves Malek Andreát.
