Mai születésnapos: Gerard Oury, a Jákob rabbi kalandjai alkotója, Louis de Funes zsidó rendezője

Drámai rendezőnek indult, de Louis de Funes megkérte, hogy ezt hagyja abba. Így lett minden idők legnépszerűbb francia vígjátékrendezője, aki magát Funes-t is óriássá tette, az ő vígjáték-sztárja volt Belmondo és Pierre Richard, akárcsak Yves Montand és Eli Wallach. Gyengéden viccelt a zsidóüldözéssel, az antiszemita álrabbival és a kiugrott ortodoxokkal is.

A neve is zsidó vígjátékrendezőt ígért: Max-Gérard Houry Tannenbaumként született 1919 áprilisában, édesanyja a népszerű Le Soir újságírója, az apukája hegedűművész volt: a mamájától alighanem a harsányság, a papájától a művészet iránti fogékonyságot örökölte, nem meglepő, hogy színésznek tanult. El is indult a karrierje a Comédie Francaise-ben, alighanem lett volna belőle valami, ha a náci Németország nem késlelteti néhány évvel a karrierjét azzal, hogy bevonul Párizsba. A sokra hivatott fiatalember azonnal emigrál Svájcba, a háború alatt kap ugyan néhány szerepet, de az első adandó alkalommal visszatér és harsányság iránti vágyát még inkább kiélni próbálva filmszínésszé lesz, azután rendezővé. A már nem annyira fiatal, negyven körüli pályakezdő direktor egyik súlyos és komoly mondanivalókban fölöttébb gazdag filmjének forgatásán a csapos mellékszerepét egy Louis de Funes nevű figura játszotta: sok nyomot nem hagyott a mozin, még a stáblistára sem fért föl. De azért az egyik szünetben tett egy fontos megjegyzést: megkérdezte az igyekvő rendezőt, hogy nem próbálkozna-e meg inkább egy vígjátékkal, hátha az jobban menne.

Sajnos nincs ott mindünk mellett egy Louis de Funes, hogy udvarias gúnnyal bemutasson minket önmagunknak és az önismeret munkáját levegye a vállunkról: Gerard Ourynak, aki művésznevéből elhagyta úgy a Maxot, ahogy a Tannenbaumot, szerencséje volt. Nagy szerencséje, mert nem csak okos tanácsot kapott, hanem rögtön egy nagy színészt is, akivel elkezdhette az igazi életét: öt filmet forgatott együtt Louis de Funes-vel. Funes pályája még Ouryénál is nehezebben indult, ő is csak ekkoriban aratta első sikereit: a spanyol nemesi családból származó színész és a zsidó rendező szövetsége a francia vígjáték újabb mennybe menesztésére.

Az Ügyefogyott-tal kezdték és a jól ismert ötletekből, félreértés, üldözés, zord és ügyefogyott maffiózók, zseniális, legyőzhetetlen balfácánok, rögtön megszületett Oury és Funes közös világmárkája, filmtörténeti brandje, amelynek megalapozásában még részt vehetett a nagy francia komikus, a korán meghalt Bourvil oldalán: ők lettek a francia Stan és Pan.

A siker után felkapcsoltak ötösbe vígjátéki szemtelenségben Ouryék: Egy kis kiruccanás címen forgattak filmet a második világháborús Párizsról, amely arról szólt, hogy a németek – és a franciák is, persze – milyen hülyék. Meg az angolok, hogy el ne felejtsük. Két lökött franciának kell kimentenie Párizsból a háború közepén egy brit vadászgép legénységét, nehogy a nácik kezébe kerüljenek. A mozi kolosszális kasszasiker lett, 17 millió francia nézővel, ezt a számot aztán csak a Titanic tudta überelni harminc évvel később – ráadásul felszabadíthatta a nyomasztó múlt uralma alól Gerard Ouryt, akinek az életét kettétörte annak idején Párizs megszállása – a film sikere egészen Kínáig elért, hogy miért, arról győződjenek meg a saját szemükkel:

A következő akció, A nagy zsákmány marad a bevált üldözéses zsánerben (erről Ouryt haláláig nem lehet leszoktatni), de ezúttal Bourvil mellé a korai Godard-filmek imádnivalóan elrajzolt bokszolóarcú sztárja, az akkor már befutott Jean Paul Belmondo érkezett, hogy a western és spagettiwestern-filmek zsidó ikonjával, Eli Wallachhal együtt Oury keze alá dolgozzon. Eli Wallach éppen az előző évben forgatta le Bud Spencer és Terence Hill főszereplő-társaként a Bosszú El Pasoban című westernfilmet: ezen a ponton érintkezik Bud Spencerék karrierje a zsidó filmtörténettel.

A Felszarvazták őfelségét című történelmi komédia már Bourvil nélkül indul, Funes addigi örökös partnere fiatalon meghal. Nem más pótolja majd, mint Yves Montand. Ez az utolsó lépcső a csúcsra, a Jákob rabbi kalandjaihoz vezető úton, amely egyszerre otthona a legóvodásabb poénoknak (mint a gigantikus, folyékony rágógumitartályba beleeső szereplők jelenete) és a legbájosabb, egyetemes humanizmusnak: hogy egyik ember olyan, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér, legyen arab vagy netán zsidó. Jó, nem olyanok, de az, hogy különböznek, csak vicces és örömteli. Ez – a főmű – Oury első nyílt vallomása zsidóságáról és ez segít abban, hogy Funest is zsidónak lássuk, szívében valóban zsidóvá váló antiszemita álrabbinak.

Ezután már lassabban haladnak a dolgok, öt év szünet után a kis híján 60 éves Oury Pierre Richard-ral csinál filmet, egymás után kettőt is, aztán a talán utolsó nagy fellángolásban Belmondo visszatér: pilótaként és bokszedzőként, aki a berlini olimpiára viszi a csapatát és egykori világháborús ellenfelével és mostani barátjával együtt segít egy zsidó családnak elhagyni Németországot. Belmondo életművének egyik legnépszerűbb darabja, annyira felhőtlenül kedves, mintha nem is a nácizmusról szólna, itt meg is nézhetik:

Születik még egy film a kitagadott ortodox zsidóról, aki a szokásos üldözések közben segít megváltozni a testvérének és váratlan, kései ajándékként még Barbra Streisand is előveszi Tükröm, tükröm című filmjében egy régi forgatókönyvét, még karrierje legelejéről. Minden körbeér és minden összejön, legfőképpen azért, mert Louis de Funes jókor és jó helyen játszott csapost a ’60-as évek elején egy roppantul komoly filmben.

Ő hozta össze Funest és Belmondót a zsidósággal, a ragyogó francia vígjáték egyik legnagyobbja. Ma volna 98 éves, 11 évvel ezelőtt ment el innen az Eljövendő Világba.

Cikk_aljara_narancs.jpg