Mai születésnapos: Bódi László Cipő, a Republic énekese

Én elmegyek és Ti itt maradtok, elmegyek innen messze, de egyszer mindenki eljön, egyszer én is hazatalálok: a szabadsággal együtt járó magány és a remélt találkozások költője volt, az egyedüllété és az eljövendő szerelemé. „Őrizz engem ezen a világon”, de úgy, hogy „fényes utakon engedj szabadon járnom”. Őrizz és közben engedj is el. Négy éve már, hogy 47 évesen meghalt.

Kárpátaljai eredetű volt, zenéje pedig mélyen gyökerezett a nép költészetében, dallamaiban, képeiben, szavaiban egyaránt. Nem csoda, hogy a magyar zsidóság nagy barátja volt, ösztönösen jól tudta, hogyan fonódtak össze az évszázados együttélésben dallamaink kibogozhatatlanul.

Nemigen lehet 50 év alatti magyar, aki borúsabb pillanataiban ne vigasztalta volna magát váratlanul bekúszó Republic-sorokkal: aki ne érezte volna a folytonosságot a kietlen magány nagy költője, „a semmi ágán” ücsörgő szívű József Attila és Cipő sorai között. A József Attilához hasonlóan törékeny alkatú, vékony fiatalember kamaszként még a sárvári diákköltők között nyerte a díjakat a verseivel, azok között a gyerekek között, akik ma a magyar irodalom elismert középgenerációja Tóth Krisztinától Kemény Istvánig. A ’90-es évek popzenéje nyomtalanul elsüllyedt a korszakkal együtt, múzeumi tárggyá vált, kivéve Cipő dalait, az ő zenéjével, az ő énekhangján: nem „énekes” volt, nem „előadó”, hanem a saját verseit a saját zenéjével éneklő költő.

Akinek nagy, központi témája, éppen úgy, mint a népdaloknak, az eltévedés. Az, hogy nincs otthon sehol, soha. Az eltévedés: az, hogy Ne sírj, már úgyis mindegy, a lovacska elszaladt, nagy esők jönnek és itt maradok, itt maradok örökre, a 67-es út mellett várhatsz rám dideregve, esik az eső és nem találsz majd rám. Elveszett volt és várt valamiféle találkozásra: Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak, Híreket visznek, üzenetet várnak. Folyton várt elveszetten arra, hogy hazaérjen: egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz, örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz. Volt benne valami végtelen, eredendő sebzettség, ez tette költővé: árva szíve annyira fájt, hogy egész életében, minden dalában csak búcsúzkodott a 47 év alatt, ami adatott neki. Öntörvényű volt, szabad és közösséget remélt, mint mindannyian, magányos volt és szerelmes. Ezt a kettősséget foglalják össze a híres sorok: őrizz engem ezen a világon, fényes utakon engedj szabadon járnom. Őrizz és közben engedj is el, vigyázz Rám és hagyjál meg szabadnak.

A ’90-es évek a naiv bizakodás, a semmivel sem gondoló öröm korszaka (napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra), amelyben furán, kissé fenyegetően hangzott fel Cipő melankóliája: kivételes, atipikus sztár volt, csak tőle tudhatták, akik akkoriban nőttek fel, hogy várhat még majd más is rájuk a napfényen és a balatoni nyáron kívül. A Repül a bálna után, az Indul a mandula után, amelyek még olyanok voltak, mint a ’90-es évek eleje, egyszerre csak mindent elöntött, egy egész nemzedék érzésvilágát, ennek a vézna, tétova, zavart fiúnak a dallamos melankóliája.

Miután 18 évesen Budapestre költözik és megismerkedik Bródy Jánossal is, vasutasként és újságkihordóként dolgozott és várt a rendszerváltásra, amelyik őt is elindította: 190 februárjában alapította meg a Republicot és betört új időknek új dalaival a zenei színtérre.

Népköltészeti gyökerű, valóságfeletti képekben megmutatkozó látomások szólaltak meg a magyar popzenében, József Attila, Nagy László és Bródy János nyomán, feltűnően gyakran esti környezetben, nagy esők áztatta tájakon, még jó, ha megjelent „felhők között a nap” néha-néha.

Nehéz és szomorú szívű ember volt és árva szíve annyira fájt, már kora ifjúkorától fogva, amióta csak feltűnt, hogy hiába volt sokkoló, mégsem volt egészen meglepő, amikor pár éve meghalt, mert elvitte a szíve. Én, akit föltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom-írta távoli előde, József Attila és azóta, hogy így történt, hogy mindössze 47 évesen, két lányt hátrahagyva elment, még sűrűbbé és jelentésesebbé vált dalainak testetlen szomorúsága. A ’90-es éveket, a meghalt reményeket gyászoljuk az ő tragikusan, elfogadhatatlanul rövid életében.

A budapesti klezmer arcával, Jávori Fegyával Kárpátalja fűzte össze és a közösségünk, a magyar zsidók és minden megbántott közösség iránti ösztönös szeretete, testvéri érzése. Ezt a videót kettőjükkel közel egymillióan nézték már meg:

Részt vett Pajor Tamásnak a Rosenberg Dani című száma elkészítésében is, amely egy zsidó és egy nem zsidó magyar kisfiú barátságáról szól a holokauszt idején. Büszkék vagyunk és megrendültek, amiért a barátunknak tudhattuk őt. És visszavárjuk, amikor betelik majd az idő.

Mert egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz. Talán még a mi napjainkban.

Cikk_aljara_lila_.jpg