Két özvegy a zsidó temetőben

A Gólem Színház társulata december 15-én mutatta be a Halpern és Johnson című darabot, amelynek két főszereplője Székhelyi József és Trokán Péter. Ott voltunk a premieren.

Lionel Goldstein sikerdarabját az elmúlt három évtizedben sokszor és sok helyen játszották már, s nem csak a nézők, hanem a színházak is nagyon szeretik, elvégre – két szereplős darab lévén – az előadás nem igényel komolyabb színpadi apparátust. Amit azonban igényel, az az erős színészi jelenlét és koncentráció – hiszen több mint egy órán át mindössze két ember viszi a vállán a darabot, ennek a két embernek kell folyamatosan fönntartania a figyelmet és feszültséget. Két öregúr szerepel benne, két szomorú, megcsalatott, keserű férfi, akikben az a közös, hogy mindketten özvegyek, amúgy két eltérő világ az övék. Egyikük egy egyszerű zsidó ember, Halpern, aki egyszerű kétkezi munkásból küzdötte föl magát cégtulajdonossá, míg a másikuk, Johnson, egy középosztálybeli, választékos modorú, katolikus úr. Ami összeköti őket, az egy zsidó temető, s ott egy asszony sírja, amely kettejük közös múltját rejti.

Halpern és Johnson bőrébe több mint harminc évvel ezelőtt Laurence Olivier és Jackie Gleason bújt egy tévéfilmben, amely hatalmas közönségsikert aratott Angliában és az Egyesült Államokban.

A Gólem Színház most bemutatott előadásában (amelynek premierjén ott volt a 81 éves szerző is) a két főhőst Székhelyi József és Trokán Péter alakítja, s azt kell, hogy mondjam sokkal jobban szórakoztam a Székhelyi által alakított zsémbes, veszekedős, indulatos öreg zsidón, mint annak idején a Lurence Olivier által játszott kissé szenilis és színtelen figurán. S ha már az a régi tévéfilm a mérce: Jackie Gleasonnak, ennek a született komikusnak szerintem nem állt jól az intelligens örökszerelmes szerepe – még szerencse, hogy Trokán Péter tépelődő, szenvedő, kiábrándult alakítása feledteti velünk a nagy Jackie-t.

Az volt az érzésem, hogy Borgula András rendező nem egy könnyű, szórakoztató, röhögős estét akart nekünk szerezni (aminek az esélye, valljuk be, benne van ebben a darabban), hanem rá akart tapintani arra a pontunkra, ahol a legjobban fáj. S ha már rátapintott, kicsit meg is szorította. Ez volt az oka annak, hogy nézőtéren föl-fölhangzó nevetés forrása igazából a sírhatnék volt – csak ez a belső, néma sírás nem hallatszott ki a lélek mélyéről.

Kácsor Zsolt