Ezért fontos Shylock zsidósága

A Pesti Színház műsorán Nádasdy Ádám új fordításában játsszák William Shakespeare: A velencei kalmár című művét. A Valló Péter által rendezett előadásban a zsidó Shylockot Kern András, míg a keresztény kalmárt Stohl András alakítja. Ugyancsak Nádasdy fordítását használta a székesfehérvári Vörösmarty Színház, ahol Bagó Bertalan rendezésében Antoniót Gáspár Sándor játszotta, Shylockot pedig László Zsolt. Nádasdy Ádámmal a darab zsidó vonatkozásairól, előadásmódjairól, korábbi és mai értelmezési lehetőségeiről, valamint Shylock figurájáról beszélgettünk.

n__dasdy_70.jpg
Nádasdy Ádám / Fotó: Kácsor Zsolt

A velencei kalmár számomra zavarba ejtő darab, mert zavarba ejtők maguk a figurák: Antonio, a keresztény kereskedő, Shylock, a zsidó pénzember, Jessica, aki a saját apját csapja be, Portia, aki szinte mindenkit. Szóval az az érzése az embernek, hogy ebben a darabban a szereplők között nem tud igazságot tenni, holott szomjazza az igazságot. Ön szerint ebben a darabban igazságot lehet tenni?

Nem hiszem, hogy a műnek van igazsága, s nem hiszem, hogy a szereplők között igazságot tudnék tenni. Szerintem Shakespeare egy jó és érdekes darabot akart írni, s ez sikerült is neki, habár a figurák motivációját mélyebben kibonthatta volna, a vége pedig mintha össze lenne csapva.

Ön lefordította ezt a darabot, tehát mára nyilván más az érzelmi viszonya hozzá, mint előtte, de nézőként korábban szerette ezt a művet?

Nem mondanám, hogy szerettem, inkább érdekesnek tartottam, hogy miként viszik színpadra, méghozzá elsősorban a zsidó téma miatt. S nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy az embert ebben a darabban éppen ez a szál ragadja meg.

Milyen előadásokra emlékszik?

Szolnokon láttam Shylock szerepében Garas Dezsőt, arról az előadásról nagyon jó emlékeim vannak. Láttam Alföldi Róbert rendezésében Rátóti Zoltánnal, akinek a partnere Antonio szerepében László Zsolt volt, nagyon-nagyon jók voltak, ráadásul akkor láttam először ezt a darabot modernizált felfogásban. Maga Portia is egy mai üzletasszony volt, aki egy nagy céget igazgatott. Igaz, ha jól tudom, akkor teljes egészében huszadik századi környezetbe adaptálva Bécsben adták elő, a nagy német színész, Gert Voss alakította Shylockot, sajnos élőben nem láttam, de arról nagyon jókat lehetett hallani. De láttam Londonban a Royal Shakespeare Company előadását, amelyben Shylockot egy idős színész játszotta Izraelből, csakhogy nem zsidó volt, hanem keresztény palesztin! Ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik öreg zsidó, s a szerep kapcsán azt nyilatkozta: én aztán tudom, hogy milyen egy megnyomorított kisebbség tagjának lenni.

Csakhogy a darabbeli Shylock nem éppen rokonszenves alak. Ráadásul olyan sztereotípiákat képvisel és erősít, amelyek a Soá óta eléggé alpáriak, mármint ha szélsőjobbról halljuk őket. Ezért tartom szerencsétlennek, ha az előadást a mai korba teszik, elvégre a Soá után vagyunk. Azért elfogadhatóbb számomra a középkori szcéna, mert az akkori Európában a zsidók ki voltak rekesztve a társadalom perifériájára. Ma azonban nincsenek kiszorítva.

Úgy fogalmazott, hogy a korabeli Európában a zsidók ki voltak rekesztve. De figyelje csak meg, hogy Shakespeare-nél Shylock nagyon is integrálódott Velence világába! Hiszen ott kereskedik, üzletel, pénzt ad kölcsön normál kamatra, még csak azt sem lehet mondani, hogy uzsorás volna. Shakespeare nagyon jó szerző, a darabból világosan kiderül, hogy Shylock nem uzsorás, szó sincs róla, hogy nyomorba döntené az adósait. Abból él, hogy pénzt kölcsönöz, vagyis tisztességes bankár. Az más kérdés, hogy a darabban Antonio ingyen ad kölcsönt, ami Shylockot érthető módon bosszantja, hiszen rontja az üzletet. De mondok egy másik példát: amikor kiderül, hogy Antonioi nem tud fizetni, és Shylock azt mondja, hogy akkor kérem a jussomat, vagyis a húsát, akkor magából a darabból tudjuk meg, hogy a dózséval az élen Velence elitje próbálja Shylockot lebeszélni. Az tényleg igaz, hogy Auschwitz óta másképp nézzük ezt a darabot, csakhogy Shakespeare általánosságban nagyon is jól fogja meg a korabeli társadalmat. Nem egy Apartheid-rendszert ábrázol, ahol elkülönítik az embereket származás alapján. Az ő Shylockja bejáratos a városi tanácshoz, érintkezik a helyi elittel, egyszóval nem egy ignorált, kiszorított ember, hanem: más. Egyszerűen más, mint a többségi társadalom.

Akkor lehetséges, hogy a zavar nem is a darabban van, hanem a fejemben…

Én inkább azt mondanám, hogy a világtörténelemben. S erre a zavarodottságra most mondok egy példát: képzelje el, hogy a mostani migrációs hullámban, amikor bevándorlók és menekültek jönnek Európába, kiderül valamelyik emberről, hogy nem szerencsétlen háborús menekült, hanem egy vérengző állat. Mi meg korábban azt mondtuk róla, hogy öleljük a keblünkre. Ebből a szempontból a Pesti Színház előadásában voltak gyönyörű pillanatok. Gondoljunk csak Shylock és Antonio kézfogására! A darab elején Shylock nyújtja a kezét, és Antonio nem fogadja. Másodszor Antonio nyújtja a kezét, és Shylock nem fogadja. De amikor harmadszor találkoznak, immár a közjegyző előtt, akkor kezet fognak. Az pedig valahogy katartikus, hogy a Pesti Színházban a legutolsó jelenetben mintha ledöfnék Shylockot, s ő ebbe belehalna. Holott ez nincs benne a darabban, Shakespeare-nél Shylock nem hal meg, egyébként akkor tragédiának kellene besorolni. Ám ebben az előadásban nagyon úgy tűnik, hogy elpusztul, mint egy tragikus hős.

Arról mit lehet tudni, hogy Shakespeare korában miért számíthatott érdeklődésre ez a darab? Egyáltalán a korabeli nézőnek ki nyerhette el a szimpátiáját: Shylock vagy Antonio?

Shakespeare korában ez a darab az egzotikum miatt lehetett érdekes, Angliában ugyanis zsidóknak nem volt szabad élniük. Megfordultak nyilván zsidók Londonban, a forgalmas kikötőkben, nem arról volt szó, hogy nem engedték be őket az angol királyságba, de a letelepedés tilos volt. Shakespeare tehát láthatott zsidókat, de nem nagyon ismerhette a világukat, ez a darabból kiderül, hiszen Shylock egyszer megesküszik „a szent szombatra”, ami marhaság, én nem vagyok zsidó, de tudom, hogy zsidó ilyet nem mond, hogy szent szombat. Nem akart ő nagyon pontos rajzot adni a zsidóságról, de annyit biztosan tudott, hogy sok különbség van a keresztény és a zsidó vallás gyakorlása között, dehát ugyanilyen különbségek voltak a katolikusok és a protestánsok között is. Ez utóbbiról hadd mondjak egy példát: voltam egyszer itt Pesten egy olyan keresztény esküvőn, ahol a vőlegény evangélikus volt, a menyasszony pedig katolikus. Azt esküvőt katolikus szertartás szerint rendezték, és amikor a mise egy adott pontján mindenki letérdelt, egyedül a vőlegény maradt állva. Egy evangélikus ugyanis nem térdel le templomban, hiszen az neki bálványimádás volna.

Ebből számomra az következik, hogy bizonyos történelmi korban A velencei kalmárt elő lehetett volna adni olyanformán is, hogy Shylock evangélikus, mindenki más pedig katolikus.

Ez igaz, hiszen Shakespeare és a közönsége nagyon jól tudta, hogy az ilyen „kis" vallási különbségek, mint az előbb említett térdeplés egy esküvőn, adott helyzetben nagyon is óriásivá és jelentékennyé képesek kinőni magukat. Ugyanakkor mára a katolikus és protestáns ellenségeskedés eltűnt, Shakespeare korában pedig még nagyon eleven volt.

Beszéljünk pár szót a fordításról! Mit gondol, A velencei kalmár fordítása során az ember képes elvonatkoztatni attól, hogy zsidó-e, vagy sem? Azaz abból a szempontból lehetnek-e különbségek Vas István munkája és az öné között, hogy ő zsidó volt, ön pedig nem az?

Hát persze. Még a magyarságon belül is számít, hogy valaki erdélyi, kisebbségi magyarként nevelkedik, vagy itt, Magyarországon. Nem mindegy, hogy a neveltetése és az otthonról hozott műveltsége folytán az ember hova tesz egy hangsúlyt, milyen mozzanatra vagy jelenségre fogékonyabb és érzékenyebb. De konkrétan nem érhető tetten, hogy Vas István, hogy is mondjam, zsidósabban fordította volna a darabot. Ő egyébként utószót is írt, amelyben saját magáról nem beszél ugyan, de kiemeli, hogy mennyire szép Shylock híres monológja a darab elején, amikor a zsidóság sérelmeiről beszél, s azt kérdi, hogy hát mi nem vérzünk, amikor megszúrtok, s nem nevetünk, amikor megcsiklandoztok? Annyira szép! És ezzel Shylock megnyeri a néző szimpátiáját, nem?

Igen, s Kern András Shylock- alakítása e tekintetben kivételes, hiszen roppant megnyerő, kedves és rokonszenves embert játszik. Holott Shylock azért tesz róla, hogy ne mindig szeressük…

Tesz róla, de azért meg lehet érteni, hogy a lánya miatt, hogy így mondjam, végül nagyon bepöccen. Elment a lány, hát elment, elvitte a pénzt, hát elvitte – s ez utóbbi talán jobban fáj neki, mint maga a lány? –, de amikor kiderül, hogy egy majomért cserébe túladott azon a gyűrűn, amit Shylock kapott annak idején a feleségéről… Azért az már sok. Ez már nagyon fáj neki, s elborul az agya. Megkérdezik tőle a tárgyaláson, hogy orvost hozott-e magával, s ekkor már jéghideg cinizmussal azt válaszolja: „Ez hol szerepel a szerződésben?”. Székesfehérváron láttam László Zsoltot Shylock szerepében, lenyűgöző volt, egy szálegyenes, erős, ótestamentumi próféta-típust alakított, akiről sugárzott a nagyság. Az volt a néző érzése, hogy Shylockhoz képest mindenki más csak egy nímand Velencében. Az a Shylock egy derék, jóravaló, toronymagasan mások fölött álló ember volt, és akkor egyszerre csak összeroppan… Az a magas, erős ember megtörik… Erőteljes és igen keserű élmény volt. Ezzel szemben most Budapesten Valló Péternek szerintem kifejezetten az volt a szándéka, hogy a darab elején fogadjuk Shylockot a rokonszenvünkbe, s aztán legyünk tanúi annak, hogy ez a kedves ember hová jut, ha provokálják és rugdalják. Ráadásul Kern alkatilag egy kedves ember, őt nem lehet nem szeretni, ha bejön a színre.

Ez érthető rendezői koncepció, de ehhez viszont fölösleges Shylocknak zsidónak lennie. Ez a fő bajom ezzel a figurával. A reakciói, viselkedései végtelenül emberiek, s ezek teljesen függetlenek az ő zsidóságától, származásától és vallásától.

Ebben van igazság, mert Shylock annak a kornak az Angliájában, amikor tilos volt katolikusnak lenni, lehetett volna katolikus is! Hiszen egy katolikus Shylock az üldözendő kisebbséghez tartozott volna. De ami Shylock zsidóságát illeti: azt gondolom, hogy itt és most nagyon is jó, ha ez a téma terítéken van, ha beszélünk és vitatkozunk róla. A Kádár-korszakban a zsidóság tabu volt, a zsidó szó szinte nem is volt jelen a közbeszédben. Negyvenöt után ez a csend volt a legszörnyűbb. Nem árt, ha ezt kibeszéljük. Ezzel kapcsolatban hadd meséljem el, hogy a színművészeti főiskolán nemrég tartottam órákat Shakespeare-ről, s amikor a Kalmárt vettük át, azt a házi fogalmazást adtam a hallgatóknak, hogy válaszoljanak arra a két kérdésre: miért jó zsidónak lenni, s miért rossz zsidónak lenni. Sajnos nem sokan írtak izgalmasat, talán két-három hallgató akadt, aki érdekes dolgokat írt, de a többség beleragadt a szokásos közhelyekbe a zsidó összetartozásról, a megkülönböztetésről, az antiszemitizmusról, és így tovább. Nem tudtam mást kitalálni, a következő órán jó félórán keresztül nagyon jó, mély és tanulságos zsidó vicceket meséltem nekik azzal a céllal, hogy – talán életükben először? – a katedráról, egy higgadt, idősödő úr szájából hallják meg egymás után nyolcvanszor kimondva, hogy zsidó, zsidó, zsidó… Szerintem erre volt szükség, mert ez fölszabadítóan hatott. Az kellett, hogy mondjuk ki a szót magát, és ne hallgassuk el, ne írjuk körbe, ne maszatoljuk el. Kicsit távolról indítottam, de a megjegyzésére ez a válaszom: azért fontos Shylock zsidósága, hogy beszéljünk róla, vitassuk meg és gondolkodjunk felőle. Ez kell. Nem szabad tabunak lennie. A múltkor hallom Weiner Leóról a rádióban, hogy „44-ben ő maga is az üldözöttek közé tartozott”. Miért kell ezt? Miért van erre szükség? Ebben az értelemben a darab színrevitele inkább hasznos, még ha keserűséget szül, vagy akár gúnyt ébreszt.

A darab címében szereplő kalmár szót ma már nemigen használjuk, inkább kereskedőt mondunk helyette. Gondolkodott-e rajta, hogy az új fordításhoz a címet is aktualizálja?

Gondolni gondoltam, de ilyen ügyekben nem lehet a színházakkal huzakodni, azt mondják, ismeretlen címre nem jönne be a közönség. De a kalmár szó a fordításomban nem fordul elő, kizárólag a címben. Amikor a tárgyalásos jelenetben az álruhában lévő Portia a felek kiléte felől érdeklődik, én ezt úgy fordítottam, hogy „melyik a zsidó, s melyik a kereskedő”? De a Pesti színháziak azt kérték, hogy inkább hadd mondjon a kereskedő helyett kalmárt. Jó, hát belementem, miért is ne. Egyébként ez a kérdés nagyon furcsa Shakespeare-től, hiszen abban a Velencében, ahol a szereplői élnek, mindenki ránézésre tudja a másikról, hogy kicsoda-micsoda, az öltözéke, a viselete mindent elárult a középkori emberről. Semmi értelme nem volna egy ilyen kérdésnek. De Shakespeare javára lehet írni, hogy ezt a kérdésfeltevést ő meg tudná magyarázni, azzal védekezne, hogy egy tárgyaláson igenis be kell mutatni a feleket, még akkor is, ha mindenki ismeri őket, még a bíró is.

Ha már A velencei kalmárt kiveséztük, hadd kérdezzem meg, hogy nem fordítóként, hanem színházi nézőként melyik a legkedvesebb Shakespeare-darabja?

A Szentivánéji álom. Végtelenül sokféle és színes, bár igazából nem szól semmiről. Nincs benne jellemfejlődés, a figurák nem hoznak döntéseket élet-halál kérdésekben, mint a Rómeo és Júliában, a III. Richárdban, a Hamletben, a Julius Caesarban, a Macbethben. A Szentináváji álomban mindenki össze-vissza szaladgál, és bizony az előbb említett drámákhoz képest nem történik benne semmi. Még a szamár szerepe a legérdekesebb benne, de hát ő sem csinál semmit. És mégis! Maga a darab olyan jól van megírva, olyan jó a szövege, hogy ez sok semmi föl sem tűnik. Nagyon szeretem!

Kácsor Zsolt