Dés Mihály halálára

A kelet-európaiak kiélezett létfenntartási ösztöne fokozza környezeti adaptációs képességüket. Hozzájuk képest a kaméleon egy apatikus terméskő. A sorozatos nemzeti csapások, az egymás iránti gyűlöletük és a mindenkitől való félelem felajzotta bennük a környezetbe való beolvadás atavisztikus szükségletét. A végenincs teleken például a szürke lehető legváltozatosabb árnyalatait veszi fel az arcuk, a kabátjuk, a kalapjuk, a ruhájuk, a cipőjük, az arcbőrük, a kezükhöz forrott szatyraik, táskáik, nejlonzacskóik.

A mimikri csodája az, ahogy egyetlen kromatikus egységet képesek képezni a tompa horizonttal, a málló vakolatú, börtönszürke házakkal, az azbesztszínű utcákkal, az aszfaltra fagyott turhával, a szennyes hókupacokkokal, a fakó autóhordákkal, a Trabantok és Wartburgok kékesszürke füstfantáziáival, a Ladák, Skodák és Dáciák mélybarna kipuffogógázaival, a lestrapált, tintakék BKV-buszok émelyítő gázolajgőzével, a civilizált országokban a forgalomból már kivont, elaggott Ford Taunusok, Opel Kadetok és bogárhátú Volkswagenek karcos, fekete böfögésével. Még az est sötétje is szürke lesz ilyenkor – e sorok a napokban elhunyt Dés Mihály Pesti barokk című könyvében olvashatók.

Megrendítően keserű, reménytelen kicsengésű mondatok ezek, amelyek – ha a szerzőjükre nem is – arra a világra, ahol született, s amelyet megírt, mindenképpen igazak. Maga Dés Mihály azonban nem volt keserű és reményhagyott ember, hanem egy igazi pesti entellektüel volt, aki kozmopolitaként sorosan kötődött ahhoz, ahová a szó szoros értelmében tartozik és tartozni fog örökké: a magyar nyelvű irodalomhoz. Mert habár sokan filmekből ismertük meg nevét és alakját – hiszen ő játszotta a Banánhéjkeringő és A dokumentátor című filmek főszerepét –, ő maga igazából mindig is írónak tartotta magát, akkor is, ha egy sort sem írt, hanem lapot és kötetet szerkesztett, előadott, vizsgáztatott, vagy éppen tudósítást, újságcikket írt.

Hatvanhét évvel ezelőtt született Budapesten, és harmincegy évvel ezelőtt, 1986-ban költözött Barcelonába spanyol feleségével. Mivel idehaza szabadfoglalkozású íróként, irodalmárként dolgozott több kiadónak és folyóiratnak, Spanyolországban is az irodalom – közelebbről az írás, szerkesztés és tanítás – töltötte ki az életét. 1994-ben alapította meg a Lateralt, amely az új spanyol és latin-amerikai irodalom meghatározó folyóirataként a spanyol irodalomban tette ismertté a nevét. Olyannyira, hogy a Lateral – s maga Dés Mihály – ma már tananyag: a 2006-ban megszűnt Lateral az ezredforduló spanyol irodalmáról szóló tananyag része a spanyol egyetemek irodalom szakán.

Ezzel szemben Magyarországon a Pesti barokk című, 2013-ban megjelent regénye keltett figyelmet, majd egy évvel később nagy sikert aratott második magyar nyelvű könyve, a 77 pesti recept, amelyet édesanyjáról, a hat gyermeket fölnevelt Magdáról írt. E gasztronómiai anyaregény humoros pesti családtörténet, amely az édesanyát, a legendás „Sütimamát” állítja középpontba, a kötetet a sok tehetséges Dés-unoka egyike, Dés Marci illusztrálta. Dés Mihály Ancsa és Pancsa című mesekönyvének idén tavasszal jelent meg a folytatása, amikor az író már beteg volt: hosszan tartó betegség után második hazájában, Spanyolországban hunyt el. Habár nem volt róla „papírja”, de Dés Mihály született szépíró volt – szeretettel és megbecsüléssel őrizzük meg emlékét.

K. Zs.