A személyiségi jog a zsidó vallás tükrében

Dr. Egri Oszkár

Aki e cikktől szigorú értelemben vett jogtechnikai értelmezést vár a tárggyal kapcsolatban, kissé csalódni fog, mivel írásomnak elsősorban nem a jelenlegi jogi helyzet ismertetése a célja, hanem a személyiségi jog terén a változások kezdeményezése az ősi erkölcs, hit és törvény alapján.

A Mózes által elhozott és kihirdetett tíz ige érdekes módon túlnyomó többségében a személyekre vonatkozó, elsősorban személyiségi jogi és annak védelmét célzó szabályokat tartalmaz. Nemcsak azért, mert az ókorban fejletlenebb tulajdonviszonyok voltak, hanem mert ott és abban a helyzetben jól és világosan került felmérésre: elsősorban a személynek, a közösség összetartásának, az ember és a család méltóságának van mindenekfelett jelentősége, és csak azután lehet vagy érdemes a vagyoni viszonyokról beszélni, azokat szabályozni.

Ettől a talpkőtől kiindulva hová jutottunk mára? A magyar Polgári törvénykönyv – de ebben, tendenciáját tekintve, bármely más ország hasonló törvénykönyve sem kivétel – összesen 687 §-ából mindösszesen 12 foglalkozik a személyiségi joggal, illetve annak védelmével. De magukkal a személyekkel, mibenlétükkel, jog- és cselekvőképességükkel kapcsolatban is alig 60 § tartalmaz szabályokat. Azért ezt hozom fel példának, mivel az emberi joggal vagy állampolgári joggal foglalkozó nemzetközi szerződések vagy alkotmányok csak általános és elvont, a hétköznapok gyakorlatában nehezen érvényesíthető, inkább elméleti jellegű szabályokat tartalmaznak, a Polgári törvénykönyv az, amely végül is ezek alapján konkrétumokat megfogalmaz.

A személyiségi jog, az ember méltósága és biztonsága, a nyugodt élethez való joga fontosabb mindennél. Látható azonban, hogy mára a mózesi törvényekhez képest a trend megfordult. Míg annak idején ott a szabályok túlnyomó többsége a személyekre vonatkozott, addig a mai Polgári törvénykönyv szabályainak túlnyomó többsége vagyoni jellegű, és csak körülbelül 10 százaléka foglalkozik a személyekkel. Fenntartható-e a mai viszonyok között, a közelmúlt történelmi drámái és tragédiái után ez az arány? Vajon nem egy újkori bálványimádásnak, egy terjedelmes aranyborjú körültáncolásának vagyunk-e tanúi, részesei?

Meggyőződésem, hogy utódaink biztos jövőjének érdekében ezen változtatni kell. Honnan is indultunk? Imperatív és tiltó parancsok párosultak az azok megszegéséből következő szankciókkal, és ezek megvalósításában szorosan együttműködött az erkölcs, a vallás és a jog. A Tíz Ige (tízparancsolat) egyszerű, de tárgyában és szövegének stílusában is az ókornak páratlanul szép törvénygyűjteménye, amelyet még a l e g ú j a b b bibliakritikai irány is Mózesnek tulajdonít. Tartalmaz az Örökkévalóra (5) és az emberekre (5) vonatkozó, a társadalmi élet alapjait biztosító, mégpedig nemcsak Izráelre, hanem az egész emberiségre alkalmazandó törvényeket. Jellemző, hogy például a szülők iránti tiszteletet nem a társadalmi, hanem az Örökkévalóra vonatkozó első részben tárgyalja.

Én, az Örökkévaló vagyok a te Istened, kiegészítője tehát a hatodik. Ne ölj. Mert a gyilkos véres tettével megtagadja Istent, aki a maga képmására teremtette, magához hasonlónak tartja az embert. Ne legyen neked más Istened, egy sorban áll ezzel: Ne paráználkodj. Isten mellett bálványistent imádni merő paráználkodás. Ne esküdj hamisságra és Ne lopj között a kapcsolat az, hogy aki lop, végül hamis esküvésre is vetemedik. Az Emlékezz meg a szombatról igével szemben áll: Ne tégy hamis tanúságot. A szombat ugyanis tanúságtétel a teremtés mellett, ennek megszegése hamis tanúzás volna. A Tiszteld atyádat és anyádat ige kiegészítője: Ne vágyakozzál felebarátod nejére, mert aki ilyen bűnös vágyak után indul, végül olyan gyermekeknek ad életet, kik saját szüleiket nem képesek tisztelni.

A mai törvények azonban mintha egy kicsit jog, erkölcs és vallás diszharmóniáját mutatnák. Nemigen találkozunk imperatív vagy tiltó paranccsal, inkább csak utólag lehet egy-egy szankció vagy reparáció kilátásba helyezéséből nagy nehezen visszakövetkeztetni, mi is lenne a helyes és követendő magatartás. A gyakorlati tapasztalat azonban azt mutatja, mintha ez sokaknak nem lenne elegendő sem útmutatásában, sem visszatartó erejében.

Forrongó időkben, politikailag izgatott korokban nem tanácsos a cselekvést a hangulatra bízni, ami kegyetlenkedésekre, túlzásokra, igazságtalanságokra, törvénytiprásra és a bűnös cselekedetek ámító, elméleti önigazolására vezet, az igazságos törvény tiszteletét kiküszöböli, holott a törvény helyes irányvonalat ad. Ha már ezredévek óta rögzíti a Szentírás a felebaráti szeretetet, felebarátunk személyének és jogainak védelmét, becsületének tiszteletben tartását, ha már a talmudi etika részletesen kinyilvánítja felebarátunk hitének tiszteletben tartását és szenvedéseinek enyhítését, és ha már a vallás megköveteli a munka tiszteletét, az igazságszeretetet, a szerénységet és az emberek közötti összeférést, valamint a haza üdvének biztosítását, akkor talán nem szerénytelenség elvárni, sőt kikövetelni, hogy a magyar Polgári törvénykönyv ezekkel összhangban úgy szabályozza a személyiségi jog védelmét és az ember méltóságát, hogy senki ne gyalázhassa meg büntetlenül embertársát hite, vallása, felekezete vagy más véleménye miatt, senkinek ne legyen joga felsőbbrendűként ünnepeltetni magát vagy alsóbbrendűként kezelni másokat, erőszakkal vagy fenyegetéssel, kényszeríteni, hogy megtagadjuk önmagunkat, identitásunkat, gondolatainkat, nézeteinket, és ne élhessük kiteljesedett emberként saját életünket.

Felvetődik hát a kérdés: az elmúlt ezredévek harcai, népirtásai és jogfosztásai vajon azt indokolják-e, hogy – a mózesi, és többségében személyiségi jogot érintő imperatív és tiltó rendelkezések formálódása, deformálódása és feloldódása után – elegendők-e ma azok a személyiségi jogvédelmi szabályok, amelyek jobbára csak megvalósult jogsértések esetleges nehézkes reparálásával, néha szankcionálásával, jobbára csak látszólagos védelemben részesítik a személyt? Nem volna-e indokolt itt is, a szomorú tapasztalatok birtokában – ha átvitt értelemben is – kicsit visszakanyarodni az ábrahámi istenképhez, visszaadva ezáltal az ember valódi értékeit, méltóságát? Hiszen a vagyoni szabályozások korunkban meglévő túltengése mit sem ér, ha maga az ember nem érzi személyének méltóságát, védelmét, és emberi mivolta, akár puszta léte is fenyegetett. A bizonytalanság rosszkedvűvé tesz, és félelmet szül, a félelem pedig gyűlöletet. A tíz ige, amelyet Moshe Rabbénu hozott el nekünk örökre, kőbe vésve: állandó.

A Polgári törvénykönyv – amelynek reformján most munkálkodnak a tudós jogalkotók – azonban remélhetőleg módosul, és a személyiség jogi védelme, az ember méltósága primátust kap – visszanyerve elsőségét és fontosságát –, nyomatékosan és hangsúlyosan kerül megfogalmazásra többfajta jogi eszköz felhasználásával. Ez lehet csak a záloga biztonságos és nyugodt, jókedvű hétköznapjainknak, ünnepeinknek és annak, hogy a társadalom az erkölcs és a vallás kiszélesedő alapjaira támaszkodva hosszú távon is a demokratikus jogfejlődést támogassa.


(A írás eredetileg a Stáció folyóiratban jelent meg, melyet a szerző és a kiadó engedélyével közlünk.)