A szerencse lánya, avagy a Világ egyik Igaza szovjet kényszermunkán

Ez a nő a kommunisták 1947-es, kék cédulás választási csalásának leleplezése miatt öt évet töltött Vorkután, ahonnan lefogyva és betegen jön haza (daganat miatt mind a két mellét levágták a fogságban), s mégis úgy élt tovább, mint előtte: szabadon, megtörhetetlenül, fölemelt fejjel.

A Világ Igaza díjjal kitüntetett Karig Sára a harmincas-negyvenes évek Magyarországán olyan emberek baráti társaságához vagy ismeretségi köréhez tartozott, mint Bálint György, Radnóti Miklós, Gyarmati Fanni, Justus Pál, Szent-Györgyi Albert, Raoul Wallenberg – ilyen háttérrel nem csoda hát, hogy  ez a rendkívüli személyiségű ember a vészkorszakban azon kivételes hősök sorát gyarapította, akik mentették az üldözötteket, a jogfosztottakat, a magyar állam által halálra ítélt zsidókat. 

Az sem csoda, hogy Karig Sára – akit Bakonyi Éva beszélgetése révén ismertem meg – saját magát utólag még véletlenül sem sorolta a hősök közé. Ő legfeljebb normálisnak tartotta  magát, aki persze mindig kilógott egy kicsit a sorból – de hát a rendkívüli személyiségű emberek már csak ilyenek. Olyan elementáris józansággal reagált erre az abszurd világra, hogy a világ hátrahőkölt tőle, és se kiköpni, se lenyelni nem tudta.

A könyv emlékezetes jelenete, amikor Karig Sára elmeséli: még csak hat éves volt, amikor kirúgták az ország összes elemi iskolájából. Az volt a bűne, hogy az őt nádpálcával megütő apácának ellenáll, sőt, visszaüt neki, s így méltatlankodik: mit képzel ez a felnőtt, hát milyen dolog egy ilyen kisgyermeket bántalmazni?! Milyen ember az ilyen? A silányakat és rosszakat Karig Sára a beszélgetés egy pontján  „pocsolya-embernek” nevezi, s gondoljunk bele, mennyire kifejező egy kép is ez! Hiszen a pocsolya egyik legjellemzőbb tulajdonsága éppen hogy átmeneti, mulandó, ideiglenes és sekély. 

Az ellenállás vonul végig Karig Sára egész életén. Ez az erkölcsi józanság és természetes emberi tartás lehet az oka annak, hogy őt nem töri meg egyetlen rendszer sem. Hiába, ha valaki anarchistának születik – miképpen ő állítja saját magáról –, azt fölösleges a vorkutai kényszermunka-táborba hurcolni: megtörni nem fog, legfeljebb tovább erősödik.

Ha valakire, akkor őrá igaz lehet a Nietzschének tulajdonított mondás: ami nem öl meg, az megerősít. A kommunisták 1947-es, kék cédulás választási csalásának leleplezése miatt öt évet töltött Vorkután, ahonnan lefogyva és betegen jön haza (daganat miatt mind a két mellét levágták a fogságban), s mégis úgy élt tovább, mint előtte: szabadon, megtörhetetlenül, fölemelt fejjel. S volt hozzá lelkiereje, hogy ne általánosítson az őt ért igazságtalanságok miatt: egy helyütt például azt mondja, hogy az orosz emberekre nem haragszik, sőt, nagyon is kedveli őket. Még az őreikről is megértően beszél, mondván, hogy azon a kibírhatatlan vidéken, ahol egy hónapig tart a nyár, és télen mínusz hatvan fok van, végtére az őrök is rabok.

A kötetbe szerkesztett beszélgetést Bakonyi Éva, a Soros Alapítvány későbbi igazgatója folytatta Karig Sárával mintegy harminc évvel ezelőtt Budapesten. Habár szabadkozik az előszóban, s azt írja, hogy zavarban volt, mit is kérdezzen, a szövegen ez a zavar nem érződik. A beszélgetés legizgalmasabb elemei természetesen a vorkutai évek, de azért az olvasó figyelmébe ajánlanám azokat az oldalakat is, ahol a középosztálybeli polgári otthonra jellemző gyermeknevelés rejtelmeibe nyerünk bepillantást. Micsoda magyar polgári miliő lehetett az, amelyben egy bajai család mindazt megengedhette magának, amit a Karig-lányok megkaptak! Holott Karig Sára édesapjának tanári fizetése nem volt sok mindenre elegendő, a gyermekei mégiscsak európai szintű kultúrát és soknyelvűséget szívtak magukba. 

A családi háttér meghatározó szerepet töltött be abban, hogy Karig Sára Sarkövezet című kötetéhez Orbán Ottó irigylésre méltóan pozitív jellemzést írt a szerzőről. Hadd zárjuk hát e remek kötet méltatását egy idézettel Orbán Ottó  utószavából: „Ő egyike a közöttünk élő igazaknak, becsüljük kínlódva megőrzött emberségét azzal is, hogy ügyében igazat szólunk. Ezt annál is inkább illő tennünk, mert az ő esetében nem a semmit kell nagy ravaszul léggömbbé fölfújnunk, lévén valódi mondandónk is róla. (...) A pokol fenekén az állati sorba süllyesztett börtönlény vagy a számkivetett és saját magát egyre inkább légi semminek érző vándora a nyelvét őrizve embersége utolsó szilánkjait őrzi, önnön méltóságát teremtve újjá azzal, hogy bebizonyítja magának: még mindig képes az ellenszegülésre, még mindig képes például magyarul verset írni. Vagy a fejében őrizni a saját fejében írt verssorait. Vagy a sarkvidék gyilkos fagyával dacolva szájában melengetni anyanyelvének dermedő szókészletét. A fehér föld. A fehér ég. A fehér hold a fehér égen. A mindent ellepő fehér halál. Magyar versben ennek a halálos fehérségnek, a GULÁG sápadt tébolyának Karig Sára a hírhozója.”

A Magvető Kiadó ajánlója

Karig Sára nevét sokan ismerik a Népek Meséi sorozatból, Bulgakov-fordításaiból, és talán még az 1947-es választásokkal kapcsolatos szerepéről is hallottak jó néhányan. 1988-89-ben elmesélte fordulatos élettörténetét Bakonyi Évának. Az interjú, s vele az interjúalany most új életre kel: megtudjuk, hogy a bajai úrilányból hogyan lett szociáldemokrata, Radnótiék és a Szent-Györgyi család barátja; hadifoglyok, bujkáló zsidók, árva gyerekek megmentője, utóbb a Világ Igaza; a kék cédulás választások leleplezője, majd hat évig vorkutai fogoly, hazajövetele után pedig évtizedekig az Európa Könyvkiadó szerkesztője, neves műfordító, akinek köszönhetően számos orosz, bolgár és ukrán irodalmi mű szólalt meg magyarul. A szöveget jegyzetekkel, annotált névmutatóval és fényképekkel adjuk közre.

Karig Sára: A szerencse lánya. Bakonyi Éva életútinterjúja. Magvető Kiadó, Tények és Tanúk sorozat, 2019, 684 oldal, 5499 Ft