A gázkamrában: otthon és idegenül

2022. Május 23. / 13:08


A gázkamrában: otthon és idegenül

Szerző: Kácsor Zsolt

Ha eddig még nem tették volna meg, szaladjanak el gyorsan az első könyvesboltba, és vegyék meg Seres László Láger sztornó című könyvét, vagy ha már leszoktak a bolti vásárlásról, akkor rendeljék meg az interneten. És ha a futár meghozza a könyvet, feltétlenül strapabíró asztalra tegyék, mert a Láger sztornó alatt be fog szakadni. 

Seres László: Láger sztornó, Scolar Kiadó, 2022, 184 oldal, 2990 Ft.

Én az a fajta olvasó vagyok, aki nagyon tud lelkesedni könyvekért, ami együtt jár azzal, hogy képes vagyok könyveket egyenesen megvetni, ha dilettáns a szerző – most azonban az előbbi eset forog fenn, pontosabban forog kockán, mert a Láger sztornónak tétje van, igazi tétje. Nem sokkal ezelőtt mondta nekem valaki, hogy egy jó regény igazából nem kulturális, hanem egzisztenciális élmény, amit a magam plebejus nyelvére így fordítottam le: egy jó regény lét-élmény.

Nos hát, Seres László első regénye lét-élmény. Pedig… És most jön a gyűlölt pedig… Pedig ugye Seres Lászlót újságíróként, publicistaként ismerte meg a magyar olvasóközönség az 1990-es években. Az én fejemben is velőtrázóan szellemes publicistaként rögzült, afféle modern anarchista voltaire-iánus szabadgondolkodóként, akiről nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer szépirodalomra adja a fejét.

Most arra adta, s milyen jól tette. A Láger sztornó az első regénye, és előre megmondom: egy ilyen színvonalú első regény után vagy abbahagyja az ember a prózaírást, mert képtelen az első regény színvonalát felülmúlni – vagy pedig rákap az ízére, és gyártja majd nekünk az olyan regényeket, amiktől eláll a szavunk. Nem tudom, melyik verzió volna jobb – mármint Seres Lászlónak. Merthogy nekünk, olvasóknak, a második verzió megvalósulásáért kell drukkolnunk.

De nem akarom a szerzőt íráskényszerrel frusztrálni. Azt akarom csak mondani, hogy az úgynevezett „lágerirodalomban” ilyen veszettül és tragikusan humoros könyvet még nem írtak, és itt mind a három szónak jelentősége van. 

A veszett szónak azért, mert a regény főhőse, egy András nevű férfi (akinek az édesanyja auschwitzi túlélő) mintha veszett volna, és a veszett szóhoz számos igekötőt lehet kapcsolni. Először is elveszett, mert nem találja a helyét. Másodszor mintha megveszett volna: mániákusan köröz a megörökölt lágertrauma körül. Harmadszor pedig az a fajta gondolkodás és világlátás, ami őt jellemzi, mintha kiveszett volna a világból: extrém individualista személyiség, aki irtózik a kollektivizálás minden aktusától. Negyedszer: összeveszett a világgal és az Istennel, akiben nem hisz. Ötödször: olyannyira beleveszett a végső probléma végső megoldásába, hogy elmegy Auschwitzba, beköltözik a volt rabkórház sebészeti osztályára, kopaszra borotválja a fejét, meztelenre vetkőzik, és így lép be a gázkamrába. 

– A gázkamrában egyszerre érzem magam otthon és idegenül – mondja ekkor a főhős, s mennyire jó ez a mondat, úgy értem, mottószerűen jó! 

S a szöveg tele van hasonlóan mottószerű, azaz önmagukban és a szövegkörnyezetükből kiragadva is érvényes, jelentéses, idézhető megállapításokkal. A holokauszttúlélő anyjáról  a főhős egy helyen például ezt mondja: 

„Huszonöt évig senkinek nem beszélt arról, hol volt, és mi történt vele. Ahhoz én kellettem. Velem együtt pedig megszülte azt a tábort is, amelyben el tudott helyezni”.

A tragikus szónak azért van jelentősége, mert minden humora, szellemessége és szarkazmusa ellenére ez a regény lényegében tragédia. Egy helyét kereső másodgenerációs túlélő tragédiája, aki igyekszik megérteni, amit nem lehet, s mivel tudja, hogy azt igyekszik megérteni, ami nem lehet, úgy dönt: megismeri inkább saját magát, talán így közelebb kerül a megismerhetetlenhez, márpedig (és ez András feloldhatatlan paradoxona) saját magát csak úgy ismerheti meg, ha feladja individualista meggyőződését és azonosul a kollektív módon halálra ítélt néppel. Éppen ő, aki csak az én fennhatóságát ismeri el a saját élete fölött. 

És végül a humorról: a szorongást a humor valamelyest oldja, ám azt is tudjuk, hogy a humor sokszor leplezett agresszió, amely vagy saját magunk vagy mások ellen irányul. A regénybéli András a humort illetően sem önmagát, sem a többi embert nem kíméli. Nagyon szellemes, amikor Auschwitzban udvariasan maga elé enged egy német nőt, mondván, hadd nézzék csak, mit csináltak. 

A regény nyelve a végletekig önreflexív: az olvasónak az az érzése, mintha a világ két részből állna össze: egyrészt az elbeszélőből, másrészt minden másból, ami az elbeszélő testén kívül van. Csakhogy a főhős természetesen eljut arra a felismerésre, hogy Auschwitz nem rajta kívül van, hanem benne – ami ugyancsak feloldhatatlan zavart okoz számára, hiszen miképpen is egyeztethető össze az ő individualista énje és tudata a népirtás kollektív rettenetével, amelynek végtére ő maga is az egyik áldozata? Egyikről vagy másikról le kell mondania, mert hiszen miképpen lehet individuális egyén az, akinek a gondolkodását minden ízében egy kollektív aktus határozza meg? De nem mondhat le a kollektív összetartozás élményéről sem (hiszen ő is egyike a „bizonyos származásúaknak”), mert ha lemondana a „bizonyos származásúakhoz” való összetartozásról, tehát ha megtagadná a származását, akkor azzal a saját individualista énjét tagadná meg, ami ugyancsak a személyiség patologikus széteséséhez vezet.

Nem fogom elárulni, hogy milyen döntésre jut András a regény végén, bár szerintem az érzékenyebb radarral rendelkező olvasók bizonyára kitalálták, hogy egy klasszikus tragédia mibe szokott torkollni. Egzisztenciális kis(nagy)regény ez a javából, úgyhogy tessenek megvenni, és sokat tűnődni rajta két nevetés között. Kötelezően ajánlott mű!

(A kötet bemutatójáról közölt írásunkat itt olvashatják.)

(Címlapkép: a szerző portréja a kötetből. Fotó: Reviczky Zsolt)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek