„Rakétariadó a reptéren” – Grünfeld Veronika mesél az izraeli élményeiről

Grünfeld Veronika (Roni) az unokahúga esküvőjére utazott ki Izraelbe, és ahogy mondja, volt is egy rossz érzése az utazással kapcsolatban. De nem tehette meg, hogy nem vesz részt az eseményen – persze akkor mégnem sejthette, hogy az utazás utolsó napjaiban kitör az iráni–izraeli háború, és ő épp a tel-avivi reptéren várakozik majd, amikor megszólal a légiriadó. Az alábbi interjúban arról mesél, hogyan élte meg a riadalmat, miként sikerült végül hazajutni, és milyen érzések kavarognak benne azóta is.

Roni a családjával tart busszal Jeruzsálembe - még a háború kitörése előtt.

Mi történt pontosan a reptéren? Mit éreztél, amikor megszólalt a riasztás? Hirtelen történt minden. A telefonom kiadott egy furcsa hangot, amit korábban még sosem hallottam, és láttam, hogy körülöttem mindenki előkapja a sajátját. Aztán elindult a tömeg, és mi is mentünk utánuk – megfogadtuk előre a tanácsot, hogy ilyenkor kisgyerekes családokat érdemes követni. Egy raktárszerű helyiségbe vittek minket, nem sokkal később pedig a biztonságiak mondtak valamit, amiből csak annyit értettünk, hogy „valami Iránnal van”. Akkor még fel sem fogtuk igazán, mi történik, de valahogy ösztönösen tudtuk, mit kell tenni. Ami viszont meglepő volt és valóságos csoda: meglett a csomagunk, amit már korábban feladtunk.

Nagy volt az öröm, amikor meglettek a csomagok a reptéren.

Hogyan jutottatok vissza a városba?
Még fel sem ocsúdtunk igazán, már csörgött is a telefonom – az unokaöcsém hívott, aki elvitt minket a reptérre, és közben már vissza is ért Jeruzsálembe. Mondta, hogy fordul, jön értünk. Hihetetlen gyorsan reagált.

Hol vészeltétek át az ezt követő napokat?
Nagy szerencsénk volt, mert olyan lakásban laktunk, ahol volt saját óvóhelyiség. Ott töltöttük az éjszakákat is, öt napig így éltünk. Furcsa módon nem féltünk – talán csak az utolsó napon, amikor már Tel-Avivban voltam a hazautazás előtt, akkor kezdtem érezni egyfajta szorongást.

Tudtad, hogy szervezik a magyarok hazajuttatását? Hogyan jutott el hozzád ez az információ?
Itthonról a kollégáim végig tartották velem a kapcsolatot, mindenki próbált segíteni. Én először felhívtam a nagykövetséget, mert semmit sem tudtunk biztosan. A telefonban azt mondták, nem szerveznek semmit, "menjünk egyedül". Elkeserítő volt ezt hallani. De szerencsére pár perccel később visszahívtak: másnap reggel 6-kor menjünk a tel-avivi magyar nagykövetség elé, mert onnan indul egy menekítő járat, amely Egyiptomon keresztül 88 magyart juttat haza. Volt köztünk egy amerikai állampolgár is, de ő kivétel volt. Az unokaöcsém Svájcban élő barátnője viszont nem jöhetett velünk, ő csak később tudott hazautazni.

Szelfizés a riasztás után a raktárban, ahová beterelték Roniékat a reptéren.

Milyen volt maga a hazaút?
Nagyon vegyes érzésekkel gondolok rá. Egyrészt döbbenetes volt látni, hogy néhány emberben egy csepp óvatosság sincs – fényképezték a buszt, a kíséretet, és mindent feltöltöttek a közösségi médiába. Másrészt viszont olyan szintű összefogást és odaadást tapasztaltam, ami megható volt. Rengeteg ember dolgozott azon, hogy biztonságban hazajussunk – a buszsofőr, aki vízzel kínált minket, a nagykövetség munkatársai, az egyiptomi magyar nagykövet, Grosser Tamás külgazdasági attasé, aki végig velünk volt, és mindenben segített. Amikor a kerekesszékes édesapámat toltam, lemaradtunk a reptéren, de ott is figyeltek ránk, senkit sem hagytak hátra. A busz végül fél 8 körül indult el, és bár az egyiptomi reptérre késve érkeztünk, ahol szigorú időhatár volt – éjfélig fel kellett szállnia a gépnek –, végül sikerült hajnali fél 5-re hazaérnem.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza az egész utazásra?
Nagyon hálás vagyok. A katonáknak, a nagykövetség dolgozóinak, a Mazsihisznek is, mert ők is támogattak minket a kint töltött napok alatt. Az esküvő gyönyörű volt, és az utazást megelőző rossz érzéseim ellenére, sem bántam meg egy percig sem. Nyilván egy izraeli másképp él meg egy rakétatámadást, nekik ez sokkal ismerősebb, míg mi – európai szemmel – teljesen másként gondolunk rá. Most úgy érzem, nem lett belőle komoly traumám, de vannak utóhatásai: néha összerezzenek, ha szirénát hallok, és volt olyan is, hogy a mennydörgésre azt álmodtam, rakétázás van.

És miután hazaértetek, mit éreztél?
Furcsa módon itthon volt nehezebb. Onnan nézve az ember teszi a dolgát, nem nagyon van idő félni. De innen, biztonságos távolságból, visszagondolva – főleg úgy, hogy az unokahúgomék ott maradtak, Beer-Sheván, a rakétatámadás által is érintett kórház szomszédságában – sokkal ijesztőbbnek tűnt az egész. Mintha csak akkor ért volna utol igazán, ami történt.