Tiszaeszlár: 131 éve indult a hírhedt antiszemita kampány

Zubor Zalán / Hvg.hu

Középkori vámpírmítoszból országos politikai üggyé, majd a zsidó világösszeesküvés „bizonyítékává” vált a tiszaeszlári vérvádper az antiszemita közbeszédben. A 130 éve zajlott bűnper örökös viszonyítási pont lett az antiszemiták számára, holott az ügyet az évek során többször eltorzítva mesélték tovább.

Vérgyilkosság, intő példa a zsidó elmaradottságáról, majd világméretű összeesküvés és nemzeti mítosz – a 131 éve eltűnt Solymosi Eszter halála körül kerekített tiszaeszlári vérgyilkosság-legenda sokféle kontextusban megjelent az antiszemita közbeszédben, írásokban, ahol nemcsak az eset értelmezése, de maga az eredeti történet is sokat torzult. A mai szélsőjobboldal által is terjesztett, hamis állításokra alapozott összeesküvés-elméletben Solymosi Eszter nemzeti mártírként, a zsidók vádlói hősként jelenik meg, akik csak politikai nyomás miatt szenvedtek vereséget.

Bár a vérvádperben az akkori kriminalisztika legmodernebb eszközeivel cáfolták a vérvádat, az esetnek sokáig alig létezett nem antiszemita feldolgozása. Fejtő Ferenc szerint a „kormányzó tényezők és maga a zsidó estabilishment is, az egész ügyet csak elfelejteni akarták, mintsem a liberális gondolat győzelmének gyümölcseit learatni, a per tanulságait következetesen levonni és a közszellembe átvinni.” Az ügyet így „meghagyták” az antiszemitáknak, és a lappangó zsidóellenesség egyik központi motívuma maradt.

Koncepciós pernek indult

1882-ben ezen a napon tűnt el Solymosi Eszter, egy 14 éves tiszaeszlári lány. Mivel az eltűnésre a pészahot megelőző szombaton került sor, amely során a falubeli és a környéken élő zsidók új metsző és kántor választását ünnepelték, a faluban hamar szárnyra kaptak a középkori babonákból eredő pletykák, miszerint a lányt a helyi zsidók ölték meg, hogy vérét az ünnepi pászkába keverjék. A vérvádból rövidesen az évszázad egyik legbotrányosabb pere kerekedett, amely kezdetben a koncepciós perek jegyeit is magán viselte, több vádlottból is fenyegetéssel csikartak ki vallomást. A vádlottak, Scharf József és felesége védelmét Eötvös Károly látta el, a vérvád újjáéledése ellen számos magyar és külföldi politikus tiltakozott. Nyáron az ügyben új front nyílt, amikor egy női holttestet halásztak ki a Tiszából. Miután bebizonyosodott, hogy a holttest nem Eszteré, Bary József vizsgálóbíró az azt megtaláló orosz és zsidó tutajosokat bizonyíték hamisításával vádolta, a per végére azonban minden vádlottat felmentettek.

Az ítélet ellenére nem csökkent a per hatására felerősödött zsidóellenesség: az ítélet után komoly politikai tényezővé vált egy helyi földbirtokos, Ónódy Géza és Istóczy Győző által alapított Országos Antiszemita Párt, és a vérvád babonája a köztudatban a „modern” politikai antiszemitizmus elemeivel gazdagodott.

Tavaly nagy vihart kavart Baráth Zsolt jobbikos képviselő felszólalása, aki tényként közölte, hogy a „zsidóság és az ország vezetése” érintett volt az ügyben, azonban politikai utasításra, az országot fenyegető nemzetközi pénzügyi nyomás miatt a bíróság nem ítélhette el a gyilkosokat. Felszólalásában nem sok eredeti gondolat szerepelt, szinte mindegyik elem az elmúlt két évszázad antiszemita politikusainak ferdítő, gyakran egymásnak is ellentmondó értelmezéseiből származott.

Vámpírok, boszorkányok, sakterek

A zsidó-keresztény kultúrában a tiszta (szűzi, gyermeki) vér megszentségtelenítése egy ősi félelmet testesít meg. A vér szakrális szerepe különösen szorosan kapcsolódik a húsvéti-pészachi ünnepkörhöz (nem csoda, hogy a középkori vérvádakat mindig ebben az időszakban kerültek elő): az Ószövetségben az áldozati bárány vére óvja meg az egyiptomi fogságban sínylődő izraelitákat, az Újszövetségben Jézus az utolsó vacsoránál magára veszi az áldozati bárány szerepét, és az egész emberiséget váltja meg a vérével. Kézenfekvő tehát, hogy a démonológiában a gonosz (különösen ebben az időszakban) a vért fogja megtámadni, eltorzítva a keresztény rítusokat: azonos mintákat követnek a középkori boszorkányperek, a feketemisék leírásai, a kelet-európai vámpírhistóriák és a hagyományos vérvádak. Hasonló vádaknak nem csak zsidók estek áldozatul, általában az adott területen idegennek számító közösségekkel szemben törnek felszínre hasonló félelmek. A balkáni háborúk idején bosnyákokat vádoltak meg szerbek keresztény gyermekek lemészárlásával, amerikai fundamentalisták meggyőződése, hogy az abortuszklinikákon kannibalizmus zajlik, vagy újpogányok mutatnak be a Sátánnak véráldozatot. A marosvásárhelyi pogrom alatt román szélsőségesek között terjedt, hogy a magyarok román csecsemőket gyilkolnak március 15-e megünneplésére.

Xenofób tanmese

Tiszaeszláron kezdetben egy hasonló hisztéria indult el. A vérvádper és az azt megelőző nyomozás magán hordozta a boszorkányperek számos vonását (a gyerekek vallomása, a háttérben megbúvó személyes ellentétek, sőt, egy külső megfigyelő még az istenítélet alkalmazását is felvetette). A tiszaeszlári eset első antiszemita értelmezése tehát a klasszikus vérvád volt.

A korai antiszemita értelmezés még a hagyományos vallási jellegű zsidóellenességet, az idegen vallás furcsa szokásaitól való félelmet tükrözte. Fő állítása az volt, hogy a vérgyilkosság megtörtént, úgy, ahogyan az a babonákban él. Ezt hangoztatta például Verhovay Gyula újságíró, Istóczy antiszemita pártjának tagja is, aki bizarr módon azt javasolta, állítsák a vádlottat a feltételezett holttest mellé (nyáron a Tiszából előkerült egy holttest, amiről kezdetben gyanították, hogy Solymosi Eszteré lehet, ám ezt később az orvosi vizsgálat megcáfolta), és akinek a közelsége hatására a testből újra vér kezd szivárogni, az lesz a gyilkos. Párttársai kevésbé misztikusan álltak hozzá az ügyhöz, ők inkább csak a „beözönlő oroszországi zsidóság” elmaradottságának és veszélyességének bizonyítékát látták az ügyben, és többek között erre hivatkozva próbálták elérni a főként a mai Lengyelországból és Ukrajnából érkező zsidók bevándorlásának megtiltását.

Nem a szabadelvűeknek kedvezett

A felmentő ítélet után az antiszemita irodalomban egy másfajta olvasat terjedt el: ez nem magára a "vérgyilkosságra", hanem a tárgyalásra és az eset nemzetközi sajtóvisszhangjára helyezte a hangsúlyt. Ez a narratíva egy nemzetközi összeesküvés létét (vagy pusztán a túlzott zsidó összetartás bizonyítékát) látta a perben, azt állítva, hogy a tiszta tárgyalást ellehetetlenítették, hogy "a magyar és európai zsidóság" nyomást gyakorolt a bíróságra.

Ez a vélemény figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az eljárás kezdetén, Eötvös Károly közbelépése előtt éppen a zsidó vádlottakkal szemben voltak elfogultak a hatóságok, a vérvádper lényegében egy koncepciós eljárásként indult: a vádlottakból veréssel csikartak ki vallomást (amiben szerepe lehetett a korábban szolgabíróként dolgozó, majd országgyűlési mandátumot szerző Ónódy Géza antiszemita politikusnak), Bary József vizsgálóbíró elég tendenciózusan kereste a vérvádat bizonyító nyomokat, a zsinagóga udvarán először egy frissen betemetett lyukat nézett „vérelvezető lyuknak”, majd állattetemeket azonosított az eltűnt lány maradványaiként.

Az igazságtalan eljárás és a középkori babona felélesztése természetes módon váltott ki botrányt a felvilágosodás eszméit követő politikusok, újságírók körében – a későbbi antiszemita értelmezés politikai befolyást emlegetett, pedig a perből egyedül Ónódy Géza és más antiszemita politikusok profitáltak.

A teljes írás ide kattintva olvasható el