A képeslapok abban az időben lettek népszerűek Európában, amikor a zsidó közösségek mindennapi élménye volt a kivándorlás, otthonváltás, és az ebből fakadó otthontalanság érzése. Az országok vagy akár földrészek által elválasztott családok tagjai között nagy divat lett a képeslapküldés, amivel fenntarthatták a családi-baráti kapcsolatokat.
Az első hivatalos levelezőlapot az osztrák posta 1869. október 1-én készítette, mellyel egy bécsi zsidó közgazdász professzor, Emanuel Hermann ötletét vitték át a gyakorlatba. 1870 és 1875 között az újdonság végigsöpört egész Európán, és kialakultak a helyi igényeknek megfelelő változatai.
Az európai zsidó közösségeket egyszerre jellemezte az egység és a sokszínűség, ezért sokáig megmaradt az egységes piac a Monarchiában, hiszen a zsidóság ünnepi alkalmai szinte ugyanolyan igényeket támasztottak Bécsben, mint Lembergben, Csernovitzban vagy Budapesten. A legfontosabb alkalom, amikor képeslapot „kellett” írni, a ros hásáná, azaz a zsidó újév volt. Az asszimilálódó európai zsidó közösségekben szinte új minhag (szokás) alakult ki, mely az újévvel kapcsolatos családi szokások közé – a tradicionális répás ételek és a kerek barhesz fogyasztása mellé – emelte a képeslapküldést. Ez érthető a zsidó közösségeket a tizenkilencedik században jellemző migrációs mutatók ismeretében: hiszen szinte minden családnak voltak hozzátartozói más városokban, országokban vagy kontinensen is.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében található (képünkön) képeslapot a budapesti Wesselényi utcai Gringlinger-cég adta ki, feltehetően még 1904 előtt, hiszen a Magyar Posta csak akkortól engedélyezte, hogy a képeslap hátoldalán a címzés mellett szöveget is lehessen írni. Ezt megelőzően a lapok egyik felét teljesen a címzés foglalta el, s az üzenetnek csak a kép mellett maradt némi hely. A Fried Sándornak Monorra küldött képeslapon is ezt látjuk: Almási Zsiga és családja a három nyelvű jókívánságok közé szorítva kívánhatott sáná továt, azaz boldog új évet.
