Nyolc kis apró szív - Év végi mártírmegemlékezés a Kozma utcai temetőben

2008. Szeptember 25. / 12:16


Nyolc kis apró szív - Év végi mártírmegemlékezés a Kozma utcai temetőben

Idén is, mint minden rajs hásónó előtt megrendezésre került a hagyományos megemlékezés a holokauszt mártírjairól és minden kedves halottunkról a Kozma utcai temetőben. A rendezvényen részt vett dr. Feldmájer Péter és Zoltai Gusztáv valamint Mazsihisz vezetőségének több tagja, jelen volt még Streit Sándor a BZSH elnöke és több hitközségi elöljáró is. A rabbikar részéről Schőner Alfréd főrabbi, az OR-ZSE rektora tartotta a megemlékezést és Tóth Emil főkántor imádkozta el a szlihesz valamint a kadis imádságot, de jelen volt még a rabbikar több más tagja is.



A beszédek a temető mártír-emlékművével szemben felállított pulpitusról hangzottak el, amit több mint száz fő kísért figyelemmel, majd kaddis imát mondtunk el az eltűnt munkaszolgálatosok jelképes sírjánál is.

Schőner Alfréd főrabbi úr megható beszédét alább olvashatják:

„… nyolc kis apró szív…” *

„Az elrejtett dolgok az Örökkévalóé, a mi Istenünké..”
(NICÁVIM 29. 28.)

Sábtáj Élijáhu ben Zvi Jehudá immár tizenöt éve év nincs közöttünk. Szeretett barátunk a budai körzet több évtizeden át regnáló néhai elnöke, immár csak az örökkévalóságban „simogathatja” meg egyetlen, imádott kislányának Ellának fejét, aki 1943. szeptember 28-án, Szikszóról levelet küldött édesapjának. Előttem a levél, ebből idézek:

„Drága jó Apukám! Az újév alkalmából minden jót kívánok, kérem a jó Istent, adjon drága Apukának erőt, egészséget. Imádkozni fogok, hogy mielőbb segítsen haza a Mindenható, és boldog újévet kíván sok, sok csókkal szerető kislányod, Ellus.”


A sokat sejtető sorok és betűk alatt nyolc kis apró szív, egy gyermek kéz őszinte vallomása. Az édesapa, Sándor hazajött a munkaszolgálatból, átélte, végig szenvedte a soá minden napját, de imádott hitvesét és az előbbi sorokat megfogalmazó, gyönyörű kislányát, meggyilkolta a szörnyű, soha el nem felejthető, kegyetlen korszak.


Emlékező Testvéreim:
Így szól az Örökkévaló az Égi Seregek Ura Izrael népéhez, ezen a héten felolvasandó heti szakaszunkban:

… megőrizni a parancsolatait és törvényeit, melyek a Tannak könyvében találhatók…
(NICÁVIM 30. 9.)

A zsidóság egyik nagy küldetése volt, hogy a törvényt, az igaz törvény adta önmagának, majd az egész emberiségnek. Azokat az igéket, amelyeket a nagy történelmi egyházak teológiájában tízparancsolatnak neveznek. 10 ige, amely az erkölcsi világ fundamentumát képezték, és képezik a mai napig. Benne olyan törvények, amelyek „bén ádám lemákom”, azaz ember és Isten közötti parancsolatok, és olyanok, amelyek „bén ádám lechávero”, azaz az ember és ember közötti relációkat szabályozzák.

Az utóbbinak - ember és ember közötti parancsolatoknak - úgynevezett tiltó igék egyike úgy hangzik héberül: lo tircách.
Magyarul: ne ölj. Ezt az igét Mózes hozta a Szináj magaslatáról, és adta övéinek és az egész emberiségnek. Azaz: az életet Istentől kapjuk és kizárólagos joga elvenni az életet csak Istennek, van. Az embernek tilos! Vajon ha megtartották volna a tízparancsolat igéit, milyen lehetett volna az emberiség történelme?

Talán nem lett volna rasszizmus.
Talán más lett volna a világ arca.
Talán nem lett volna antiszemitizmus.
Talán nem lett volna embernek, ember által való megkülönböztetése.

A 19. sz. végének és a 20 sz. elejének ismert, akkor még nagyon vitatott személyisége 1903-ban interjút adott egy korabeli magyar, nagyon neves zsidó folyóiratnak, a Szabolcsi Miksa szerkesztette Egyenlőségnek.

A fent említett ember szerte a világon hirdette eszméjét, megyőzödését: a zsidóság válságban van. Hirdette, a modernkori „megváltás” egyik lehetőségét, azaz: visszatérni a Szentföldre. Ennek érdekében találkozott hatalmaságokkal: II. Vilmossal, Németország császárával, X. Leó pápával. Találkozott az akkori világ elsőszámú politikai tényezőjével, az Ottomán birodalom szultánjával.

A már említett interjút Szabolcsi Miksa készítette 1903-ban. Idézek a korabeli újságból:

-Miért beszél annyit a zsidók Szentföldre történő vándorlásáról?
A válasz:
-Magyarországon nemsokára olyan antiszemitizmust kapnak, hogy a miénk mellette meg se kottyan.” – eddig az idézet.

Kinevették, kigúnyolták őt. Azt az embert, aki Pesten született, Pesten érettségizett, de már Bécsben doktorált, Herzl Tivadarnak hivták. Ő adta ezt az interjút Szabolcsi Miksának.
/Megjelent a Múlt és Jövő tudományos folyóirat 10. különszámában, Patai Rafael a korszak egyik legnagyobb történészének a publikálásában „Cionizmus, előfutárok, alapítók ellenfelek” címmel (UF IV. 1993/4.szám)./

Herzl 40 esztendővel a soá előtt megjövendölte, hogy bekövetkezik a pusztulás.
Látnok volt? A modernkor prófétája? Politikai géniusz?

Nem hallgattak szavára, annak ellenére, hogy már megérintette őket Tiszaeszlár vérvádjának a szele.

A mi testvéreink, Pesten és a nagyvárosokban és a kicsikben építettek, építettek és építettek. Önmagukat, közösségeket és városokat, múzeumokat, ipart, tudományt, szellemiséget. Részt vettek az első igazi nagy szabadságharcban, 1848-ban, az első világháborúban és büszkén viselték a megérdemelt kitüntetéseket, melyeket hősiességükért kaptak. A kitüntetések helyére azonban néhány évtizeddel később egészen más került, sárga csillag.

Azokban a városokban, ahol ezrével éltek zsidók, talán néhány száz van. Azokon a településeken, ahol százak éltek, legfeljebb 10-15 zsidó lélek él. S ahol 60-70 lélek élt, ott egyetlen emlékmű bizonyítja egykori jelenlétüket: a temető. A márvány sírköveket persze ellopták, csak a mész-sírkövek maradtak meg. Néha, a mai napig, ráírnak valami megszégyenítő mondatot, vagy ráfestik a horogkeresztet, hogy –úgymond- „ne felejtsünk”.

Alig vannak már az akkori nemzedékből, de hála
Istennek élnek még közöttünk. Vigyázzunk rájuk, óvjuk őket, szeretetünkkel és sok-sok odaadással vegyük őket körül, és próbáljuk megadni nékik azt, hogy békességben, lelki nyugalomban éljenek,
Ne legyen bennük szorongás, ne riogassák őket, ne tegyenek célzást sem!

Ne legyen olyan szó, amely félreérthető, mert ez a generáció nagyon érzékeny. Ennek a generációnak minden fáj. Ez a generáció fél. A hangos szótól, a gyilkos „összekacsintástól”, az antiszemita célzásoktól, a cigányozástól. S amikor elhangzik több ezer torokból a stadionban: „… indul a vonat Auschwitzba” attól tart, hogy nemcsak kiabálni fogják…

Immár vonulnak…, motoroznak…, s a „zsidók likvidálásának ajánlásáról” tudósít az egyik hirdetési újság internetes kiadása.

Ez a generáció nagyon aggódik. Csak ez a generáció…?

Talán a követő generációk meg – reményem szerint – már nem fogják tudni, hogy mi a félelem.

600 000 mártírja van a magyarországi zsidóságnak, a magyar történelemnek. Hiszen a soá nem zsidó ügy kizárólagosan, hanem a magyar történelemé. A németek tették, igaz. De nem egyedül, mert ott álltak mellettük azok, akik segítettek, akik nem voltak igaz magyarok. Mert az igaz magyar védte a hazát, és védi azt, aki annak a hazának a polgára. Vallásra, világnézetre való tekintet nélkül.
Ám akkor bennünket senki nem védett. Nem védett a törvény. Ellenkezőleg: diszkriminált, numerus clausus-szal, numerus nullus-szal, első, második és harmadik zsidótörvénnyel. Tönkrementek, megszűntek a közösségek, tönkrementek, lerombolódtak az épületek, meggyilkolták a mi szeretteinket, apákat, anyákat, gyermekeket, védteleneket, kiszolgáltatottakat. Fiúkat, leányokat, csecsemőket, olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, akik még kérdezni se tudtak. Akik semmit nem éreztek a világból.
Csak, talán édesanyjuk illatát, mégis elvitték őket Auschwitzba.

Kiszámítottam: 600 000 védtelen kiszolgáltatott zsidóért, ha egy percet állnánk fel, az 600 000 perc lenne.
600 000 perc az 10.000 óra.
10.000 óra pedig 416,6 nap.
Az 59 hét, 13 hónap.
Az egy év és egy hónap.
Ha minden egyes zsidóra egy percig emlékeznénk, akkor egy évig és egy hónapig állna az élet!

A VIII kerület szívében lévő, egykori shul-ban, a Teleki téri imaházban, a sokat szenvedett Galíciából idetelepült zsidók imatermük keleti falára jellegzetes, a liturgiából jól ismert mondatot írtak, amely hitüket, hitünket és reményüket, reményünket fejezi ki. Még néhány évtizeddel ezelőtt olvashatta e jellegzetes mondatot az oda belépő:

Izrael őrzője, őrizd meg a Te néped maradékát! Ne engedd, hogy Izrael népe elpusztuljon!

Vágyaik, reményeik, - az üldözöttek vágyai, és reményei rajzolódnak ki ebben a szövegben. Az imaház még midig helyet ad az ott fohászkodó szefárd rítust követőknek, de az imént idézett mondat, a falon már nem látható.
Csak a szívekben és imáinkban él tovább.

Hozzád imádkozunk Mennyei Atyánk, Világ Alkotója!

Ávinu Málkénu!
Nézz le reánk és áldd meg a te közösségedet az 5769. zsinagógai esztendőben!

Ávinu Málkénu!
Add meg nékünk a belenyugvás képességét!
Hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Add meg az optimizmus reményét, hogy talán a holnap szebb lesz, mint a tegnap volt, hogy a holnapután talán szebb lesz, mint a holnap!

Ávinu Málkénu!
Add meg uram, hogy a hat millió európai, a 600 000 magyar zsidó mártírunknak nyugalma legyen az örök életben! Akiknek hamvait szétszórta a szél. Akiknek nem adatott meg, hogy földben nyugodjanak, mert még emberi porhüvelyüket is elégették.

Ávinu Málkénu!
Add meg a túlélőknek a csendes imádkozás lehetőségét!
Szóljon mártírjainkért a szívünk mélyéről szóló imádság a Világ Alkotójához, az Irgalom Atyjához.

Kél Málé Ráchámim..


* Elhangzott a rákoskeresztúri sírkertben, 2008. szept. 21.-én

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek