Kácsor Zsolt: Doktor Moll és az elrepült libasült

Hej, de megkívánta doktor Moll a libacombot, hej, de nagyon, de annyira, hogy képes volt érte elgyalogolni egy belvárosi vendéglőbe, ahol állítólag jó a magyaros és zsidós konyha, ám nem sikerült megtudnia, hogy tényleg jó-e, mert szegény doktor Moll hoppon maradt,

ki se szolgálták, aminek nem a személyzet trehánysága volt az oka, á, nem, hanem maga doktor Moll, ő ugyanis merészelt bennszülöttnek bennszületni, ennek folytán kevesebb borravalót lehetett kinézni belőle, ebben a belvárosi vendéglőben ugyanis, amelyet oly nagyon beharangoztak előtte, a külföldi turisták körül rohangált a személyzet, és ebből következően doktor Moll körül nem rohangált senki, csak őbenne kergetőztek

a kétségbeesés szilaj hullámai,

jaj, mi lesz most azzal a libacombbal, amire áhítozik párolt káposztával és krumplival, szegény libácska, hát ott fog árválkodni a sütőben a világ végezetéig, és az lesz a veszte, hogy doktor Moll nem pénzes angol turista, hanem csóró magyar, akinek csorog a nyála egy jó libasültért, de hát hiába csorog, neki az nem jár, hiába kérte ki az étlapot, és hiába várt harminckét percig, hogy a pincér úr, aki inkognitóban lévő őrgrófként viselkedett, méltóztassék végre odafáradni hozzá, nem, nem fáradt oda hozzá senki, főleg nem az inkognitóban lévő őrgróf, s ez elvette doktor Moll kedvét az evéstől, úgyhogy lassan arra jutott, hogy nem is éhes,

á, egyáltalán nem,

ráadásul nem egészséges túl sok húst enni, elvégre doktor Moll rendszeresen eszik húst a Bét Sálom zsinagógában péntek esténként és szombatonként delente, elég az, heti kétszer húst enni, hát minek flancolna ő még hétköznap is azzal, hogy húst eszik, amikor éhes, pontosabban ha jobban belegondol, nem is éhes, hiszen olyan nyugodtan üldögél ebben a csendes kis vendéglőben immár harminckét perce már, igazán fölösleges volna, ha a kedélyét megzavarná egy gőzölgő libasült,

sőt, ha éhes volna,

akkor talán nem is libacombot enne, hiszen lehetséges, hogy ebben a vendéglőben nem is jó az a libacomb, túl van sütve és száraz, nem beszélve a krumpliról, ami vizes és íztelen, és akkor még nem is beszéltünk a túl puhára dinsztelt párolt káposztáról, meg ennek az egésznek az áráról, miért is fizetne ő több mint háromezer forintot egy rossz libasültért, egy csóró magyar ne fllancoljék, úgyhogy doktor Moll végül intett a pincérnek, és szomorkásan kifizette azt az egyetlen korsó sörét, amit az étlap harminckét percig tartó tanulmányozása során elfogyasztott, majd

megtörtént, ami

még nem történt meg soha: doktor Moll úgy fizette ki a számlát, hogy nem adott borravalót, és emiatt tulajdonképpen még ő érezte kínosan magát, legalábbis a pincér eléggé fölényesen viselkedett, igaz, ő végül is egy őrgróf volt, ráadásul inkognitóban.