Határon túl: Emlékművet állítottak a holokauszt zápszonyi áldozatainak

Hatvanöt név szerepel a holokauszt zápszonyi (Kárpátalján, a Beregszászi járásban) áldozatainak felavatott emlékművén – számolt be az eseményről a karpatinfo.net hírportál. Az emlékhely figyelmeztet bennünket, a mindenkori utódokat, hogy hová vezet az előítélet. Arra is emlékeztet, hogy az emberi méltóság védelme nem egyszeri feladat, hanem nap mint nap megújuló felelősség.

Látnunk kell azt is, hogy a holokauszt nem csupán a zsidó nép tragédiája, hanem az egész emberiségé. Ez egyben az emberiség szégyene is, és éppen ezért az emberiség feladata az is, hogy őrizze ezt a fájdalmas emléket, tanítson, és újra meg újra kimondja: Soha többé!

Az alkalom a helyi református templomban vette kezdetét, ahol Orosz Zsolt lelkipásztor köszöntette a híveket és a megye különböző részeiből, illetve a határon túlról elérkezett szép számú vendégsereget.

Ne félj népem, meghallottam sanyarú helyzetedből felém szóló kiáltásodat, a sok próbától megszabadítalak – emlékeztetett az írás szavaira reakciójában Tóth László, a Beregi Egyházmegye esperese. Sion népe meg fog menekülni, mert az Úr változást ígér és elhozza azt. Higgyünk abban, hogy nekünk valóban jóságos és kegyelmes Istenünk van, és bűnbocsánattal kell megállnunk előtte, mert ő mindenkor igazságot szolgáltat, mondta.

Az utóbbi bő három évtized számos jelentős változást hozott Kelet-Közép-Európa népeinek életében, és a változásokra ma is nagy szükség van, fogalmazott igehirdetésében Zán Fábián Sándor református püspök. Ahogy a Damaszkusz felé vezető úton nagy fordulat áll be Saul életében, ugyanúgy meg kell újulnia a mi sorsunknak is. Meglehet, ez csak apránként következik majd be, a megtérés először csupán a család egyik tagját, a közösségnek csak kicsiny részét érinti, ám mindenképpen kiáltanunk kell az Úrhoz, hogy meghalljon bennünket. Imádkozzunk a világot vezető hatalmasságok megtéréséért, hogy eljöjjön a várva várt béke, hogy a most szétszakított családok tagjai végre együtt éljenek. Szűnjön meg szívünkben a gyűlölet, és tudjuk szeretni és tisztelni felebarátainkat, és tudjunk szeretettel fordulni egymás felé, fogalmazott a püspök.

Az istentiszteletet a gyülekezet női karának és konfirmandusainak vers- és énekszolgálata zárta. Ezt követően az egybegyűltek a gyülekezeti ház elé vonultak, ahol Orosz Zsolt felelevenítette az emlékműállítás történetét. Szólt arról, hogy a múlt század első évtizedében Zápszony község lakóinak a tíz százalékát a zsidó vallásúak tették ki. 1944 tavaszán, a vészkorszak idején, több mint 60 személyt zártak a beregszászi téglagyárakban kialakított gettókba, majd szállítottak a koncentrációs táborokba. Közülük 65-en odahaltak. Néhány évvel ezelőtt merült fel a zápszonyi református közösség egyik összejövetelén az a gondolat, hogy emlékművet kellene állítani az ártatlan áldozatoknak. Az ötlet a magyar kormány, számos civil szervezet és magánszemély támogatásában mostanra valósult meg.

Bő 80 évvel ezelőtt erre a vidékre, és benne Zápszonyra is, a történelem egyik legsötétebb árnyéka borult. Családok tűntek el egyetlen éjszaka alatt – kezdte ünnepi beszédét Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó, az Országgyűlés korábbi elnöke. – Amikor 1944 tavaszán megkezdődtek a deportálások, a magyar és benne a kárpátaljai zsidóság sorsa is megpecsételődött. Zápszonyból is elhurcolták azokat, akiket megbélyegeztek csak azért, mert zsidónak születtek. A helyükön üres házak maradtak és némaság. De a némaság nem lehet örök, ezért vagyunk ma itt. Ma, amikor a halottak napján mindenki elhunyt szeretteire emlékezik, amikor a háború árnyéka vetül a kárpátaljai közösségekre, amikor anyák fiakat, gyerekek apákat, feleségek férjeket siratnak, akik valamennyien egy kívülről táplált konfliktus áldozatai, emlékezni fájdalmas, de szükséges – folytatta a szónok. Csak az tud igazán emlékezni, aki vállalja a szembenézést, és csak az a közösség tud előre lépni, amely múltját nem elrejti, hanem megőrzi. A zápszonyi emlékhely legyen az együttérzés, a megbékélés és a remény szimbóluma. Legyen olyan hely, ahová mindig vissza lehet térni, nemcsak koszorút hozni, hanem gondolatban is, valahányszor gyengülni látszik a humanizmus hangja a világban. Zápszony ma példát mutat arra, hogyan lehet szembenézni a történelemmel, hogyan lehet lélekbe vésni a fájdalmat, hogy tanúság legyen a jövőnek. Ez az emlékhely nemcsak gyászhely, hanem a közös emlékezés oltára. Itt találkozik a múlt és a jövő, a borzalom és a fájdalom, a veszteség és a remény. Itt mondjuk ki, emlékezünk minden férfira, nőre és gyerekre. Az emlékezés a felelősség vállalása az élőkért is. Mert ha egykor a gyűlölet tudott határtalan lenni, akkor a szeretetnek, az együttérzésnek és a békének is határtalanná kell válnia. Legyen ez örök figyelmeztetés, a történelem nem ismételheti meg önmagát – ha mi nem engedjük.

Goldberger Tamás, az egyik túlélő leszármazottja, az könyv szerzője beszámolt eddigi kutatásainak eredményeiről, arról, hogy a kiegyezést követően miként alakult a zápszonyi zsidó lakosság lélekszáma, hol állt az egykori zsinagógájuk, hol van a temetőjük. Részletezte, hogy 1944 márciusának a középen miként történt a gettóba hurcolásuk, s hogy egy hónap elteltével a beregszászi téglagyárakból hogyan indultak a halálvonatok Auschwitz és Mauthausen felé.

A felszólaló emlékeztetett rá, hogy a holokauszt nem Auschwitz-cal, hanem a gyűlöletbeszédekkel kezdődik. Az emlékezés, a múlttal való szembenézés pedig mindezek ellen a leghatásosabb fegyver. A koncentrációs táborokba odahaltak sorsa emberségre, a mások megbecsülésére, az élet tiszteletére tanít bennünket.

Kovács Elemér írása / karpatinfo.net