Walter Benjamin, a kabbalista, aki Marx tanítványa volt

Walter Benjamin, német filozófus, irodalomkritikus, esszéista, marxista teoretikus 1892. július 15-én született Berlinben. Művei utóélete révén a 20. század egyik legnagyobb hatású művészetteoretikusa.

A bölcsészhallgatók rajongásának tárgya és rémálmaik kísértője a bonyolult, titokzatos szövegeket író, tragikus sorsú német-zsidó filozófus, akinek mély és súlyos gondolataiban frigyre lép a zsidó misztika, a kabbala a marxizmussal: Walter Benjamin.

Tehetős polgárcsalád gyenge egészségű sarja, aki korán eljegyzi magát az irodalomkritikával és a filozófiával. A modernitás legnagyobbjai: Baudelaire, Kafka és Proust szerelmese és legmélyebb kommentátora lesz úgy, hogy egyszerre gyakorol rá rendkívüli hatást a történelmi materializmus és a zsidó misztika, amelybe egyik legjobb barátja, a kabbala legnagyobb történésze, Gershom Scholem vezeti be. Híres esszéjében, amely „a műfordító feladatáról” szól, egy-egy mű fordításait törött cserépdarabokhoz hasonlítja, amelyeknek maguknak nem hasonlítaniuk kell, hanem kiegészíteniük egymást, minden nyelvek a saját igazságát kell hozzáadnia a szöveghez, hogy összeálljon belőlük valamilyen eredendő teljesség újra. Az elgondolás a cfáti kabbala legnagyobb alakja, Jichák Lúria messiási misztikájából ered, amely szerint a teremtés során bekövetkezett „az edények széttörése”, amely maga alá temette az isteni szikrákat, a balul sikerült teremtést kell jóvátennünk azzal, hogy a micvák segítségével helyreállítjuk az eredeti teljességet.

A messianizmus egyesíti marxizmusát a zsidó vallási ihletéssel, egyik utolsó, nagyszabású munkájában, A történelem fogalmáról címűben. A folyamatos „haladás” tézisét, a 19. század nagy hitét nevetségesnek tartja és erre az európai horizont elsötétülése szabad szemmel is jól látható okot szolgáltat számára.

Scholem, aki már 1923-ban a későbbi Izraelbe emigrál, sokszor hívja, hogy csatlakozzon ő is, de mindannyiszor hiába, Benjamin soha nem lép az ígéret földjére, semmilyen értelemben, amint lejjebb majd látni fogjuk.

Hitler elől Párizsba menekül és annyira lefoglalják a város múltjával kapcsolatos stúdiumai, hogy túl hontalanná válásán, letartóztatásán és több hónapos fogva tartásán is megújítja 140 legelején olvasójegyét a Nemzeti Könyvtárban: nagyon későn kezd el menekülni a Párizst megszálló nácik elől.

Gyalog kel át Dél-Franciaországból Spanyolországba (menekülése során találkozik a „mi” Arthur Koestlerünkkel is), hogy továbbutazhasson Portugáliából az Egyesült Államokba, de mikor megérkeznek, a végletekig elcsigázott Benjaminnak azzal a fenyegetéssel kell szembesülnie, hogy a spanyol hatóságok vissza fogják őket toloncolni. Aznap éjjel a határmenti spanyol településen Benjamin a magánál hordott morfinadag segítségével végez magával. Állítólag előző nap még továbbengedték volna őket, ahogy társai később mégis továbbmehettek és el is jutottak Amerikába.

Barátja, Hannah Arendt szerint Benjamin tévedhetetlen érzékkel vonzotta a legsötétebb balszerencsét és ő maga is idézte Kafkától, hogy „nagyon sok remény van, csak nem a mi számunkra”.

Radikálisan pesszimista, minden naiv haladáshittel szembenálló messianizmusa nem ismer történelmi szükségszerűséget, csak a forradalmi pillanat lehetőségét. Ezért írhatja legszebb bekezdései egyikében, hogy „Csak olyan történetíró képes az elmúlt dolgokban fölszítani a remény szikráját, akit egészen áthat az, hogy még a halottak sem lesznek biztonságban, ha győz az ellenség. És eddig még mindig győzött.”

1940. szeptember 26-án Spanyolországban (Portbou) hunyt el.