05.09. 19:48, kimenete: 05.10. 21:02 
Az apátlanok nemzedékéhez tartozott ő is, akikről Szabó István forgatta a korai filmjeit. Az ő édesapja a munkaszolgálatról nem tért vissza.
„Az apám kikeresztelkedett zsidó hivatalnok volt, anyám pedig őskeresztény parasztszármazék. Hármunk életét baltával szelték keresztbe annak idején, amikor apámat munkaszolgálatra vitték. Ekkor kerültem az elé a megválaszolhatatlan kérdés elé, hogy akkor ki vagyok én. Én miért mentesülök”?
Félárvaként Sztehlo Gábor Örömvárosában nevelkedett és korán kiderült, hogy csodagyerek: folyvást versek teremnek a fejében.
Ezen, a csodagyerekségen, persze, sokat ironizált később. Imádta élni és írni az életet, verseiben folyvást keveredett a pátosz a kissé nosztalgikus iróniával, különösen azután, hogy korán kezdődő Parkinson-kórja miatt egyre szűkült, átvitt a körülötte lévő világ – átvitt értelemben és szó szerint is. Ahogy lassan kiszorult az aktív életből, úgy vált egyre nagyobb, egyre fontosabb és bölcsebb költővé. Költészete egyszerre játékos és fájdalmas, a világirodalom minden hagyományában otthonosan mozog és bárki hangját sajátjává képes tenni.
Utolsó éveit megkönnyítette egy műtét, amelynek köszönhetően 1999 nyarán a szigligeti strandon „a Balatonban pancsolhatott Esterházy Péterrel”, aki segített összegyűjteni a pénzt az operációra.
Szigligeten halt meg, a híres alkotóházban, amelyet Kertész Imre is megénekel a Kaddis elején, 66. születésnapja után mindössze 6 nappal és a múlt század második felének egyik legfontosabb költői életművét hagyta ránk. A mai napon, 80. születésnapján egy vele jelenik meg, Színpompás ostrom címmel egy vele készített intejúkötet, amelyet 1987-88-ban vettek fel.
Mi pedig két versével emlékezünk rá, az egyikben a magyar népdalról szól, a másikban pedig, Balassi Bálintot idézve, a távoli ifjúságról.
| A magyar népdalhoz Most, mikor sok senki mellén ki vagy tűzve, mint a jelvény, nekem maradj, aki voltál, nem babona, nem is oltár, de maga a láthatatlan, ahogy látlak száz alakban, véletlennel habart végzet, több a kevesebb, mint művészet, dallamív, mely melizmáit hajlítgatva szinte világít – mintha öreg paraszt lenne, maga az idő sóhajt benne: katonának vitt legények, ingben elföldelt szegények nézik a csillagos eget, sírtak alatta eleget. Sírnék én is, de dühömben, hogy ott rohadunk a régi körben, s föltámadnak a holt rögeszmék – láthatom újra a közös ügy vesztét, Szellemem ép, testem romban. Téged hívlak nagy bajomban, dudorászlak, hogy segíts meg, a rontástól szabadíts meg: gyűlöljek csak aljas elvet, ne a földet, ne a nyelvet, nézhessek rád, mint a napra, melyen nem üt ki a lepra. Kit Kúműves Kelemenné vére bűvölt elevenné, elevenné és szilárddá, mítoszi, kerek világgá, benned minden, amilyen volt, fény sikálta kád a mennybolt, teli sötét szenvedéssel, melynek csöppje sem enyész el, s nincs múlt, jelen, sem jövendő csak egy vastag gyapjúkendő, annak bolyhos melegében ringok a világ ölében. Orbán Ottó: Melyben Balassi módján fohászkodik Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség – legfényesebb nekem, aki nagy betegen az erkélyről nézek szét, röptében bemérve s szememmel kísérve egy-egy csapongó fecskét… Ifjúság, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az ép testnél? Szándék és mozdulat együtt küzd és mulat, mint egy hiten két testvér, s te csak röpködsz, hinta, s könnyen haladsz, mintha vajba mártott kés lennél. Későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy, ha fölkel is napod, sugárzó alakod, kívül süt csak, ott benn fagy; az idő nagy hamis, mint a szerelem is, legizzóbb, ha épp elhagy. Most hívlak hát téged, szabd rám szemmértéked, megfizettem az árát: lappangó öregség, bujkáló betegség orgyilkos tőrként jár át – tedd meg hát, hogy híved, fölfoghassam műved határtalan határát! Egy rossz kempingszékben ülve, mint az égben görgő felhőgomolyban, így beszéltem ahhoz, ki télre nyarat hoz, s nem tudni, ha van, hol van, mégis ott van minden sziromban és színben, s minden halvány mosolyban. |
