Szívszorítóan szépen kezdődött az emlékezet éve

2024. Április 04. / 19:49


Szívszorítóan szépen kezdődött az emlékezet éve

– A Soának talán az a legnagyobb borzalma, az emberi gonoszságnak talán az az egyik legmélyebb bugyra, hogy a halottaktól a gyilkosaik még a méltóságukat is elvették, hogy halálukban sem nevezhessék magukat embereknek – mondta dr. Frölich Róbert országos főrabbi az emlékezet évének nyitórendezvényén. A fellépő művészeknek köszönhetően az esten kivételes művészi élményben lehetett részünk a Dohány utcai zsinagógában.

A holokauszt 80. évfordulója alkalmából Az emlékezet évének elnevezett rendezvénysorozat nyitóestjét tartották tegnap a Dohány utcai zsinagógában. Olyan sokan voltak kíváncsiak a komolyzenei koncerttel ötvözött megemlékezésre, hogy a zsinagóga földszintje teljesen megtelt, így az első emeleti karzatot is meg kellett nyitni. A közönséget Bíró Eszter, a Mazsihisz művészeti vezetője, az est programjának összeállítója köszöntötte, aki vázolta, hogy milyen események várhatók az emlékezet évében, majd dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke mondott beszédet. 

Bíró EszterBíró Eszter

– A zsinagógai naptár szerint ádár hónap 24-e van, és azért  emlékezünk éppen ma a nyolcvan évvel ezelőtt történtekre, mert az 5704-es évben ádár 24-én szállták meg Magyarországot a németek – kezdte az elnök. – Magyarország náci megszállásával megkezdődött a vészkorszak utolsó, legvéresebb és legborzasztóbb fejezete. A polgári naptár szerint 1944. március 19-én a német egységek mellett megjelent az SS, és velük együtt az Eichmann kommandó, amelynek az volt a feladata, hogy a Horthy Miklós által vezetett államapparátus segítségével teljesen megsemmisítse a több mint nyolcszáz ezres magyar zsidóságot. 

Dr. Grósz Andor hozzátette: a magyarországi vészkorszak azonban gyanis nem 1944-ben, és nem a náci megszállással kezdődött. 

Dr. Grósz AndorDr. Grósz Andor

– Édesapám több száz zsidó sorstársával 1944 márciusában már  hosszú ideje az úrkúti mangánbányában sínylődött munkaszolgálatra kényszerítve – fogalmazott. – További ezrek a bori bányákban és másutt robotoltak embertelen körülmények között, míg a náluk is szerencsétlenebb tízezrek, akiket a keleti frontra hajtottak, már három éve pusztultak fegyver, megfelelő felszerelés és ruházat nélkül. 

Az elnök felhívta a figyelmet arra: mindez az államilag is gerjesztett antiszemitizmus következménye volt, egy olyan folyamatnak a kicsúcsosodása, amelynek során fokozatosan fosztották meg a zsidó – vagy a törvények alapján zsidónak minősülő – állampolgárokat a jogaiktól, munkalehetőségüktől, vagyonuktól, szabad mozgásuktól, vagy akár attól, hogy családtagjaikkal tartsák a kapcsolatot. 

A Szövetség elnöke közölte:

– Vannak dolgok, amiket meg lehet bocsátani, jóvá lehet tenni, sőt, még elfelejteni is lehet, de azt, ami a soá során velünk történt, sem megbocsátani, sem jóvátenni, főleg elfelejteni nem lehet. 

– A holokauszt borzalmai leírhatatlanok – folytatta az elnök. – A félmillió magyar zsidó mártír lemészárlása, további százezrek kétségbeesett igyekezete, hogy a vészkorszak múltával addigi életük roncsain kezdjenek valami újat, annyi felfoghatatlan egyéni szenvedéssel járt, annyi tragédiával, hogy azt nem lehet megjeleníteni. Végtelen hosszan sorolhatnánk a borzalmakat, a brutalitást, a gettókba zsúfolt szerencsétlenek nyomorát, az elöljárók, a módosabbak megkínzását, a „pénzverdéket”, testüregmotozásokat, az egy vödör vízzel marhavagonba tereltek kétségbeesését, a rámpát, a szelekciót, a fiatal édesanya tudathasadását, amikor karonülőjét a gázba kerülő nagymama kezébe adta. Nekünk, akik még akkor nem is éltünk és akik akkor ott sem voltunk, több generáción túl is feladatunk felidézni a történteket, hogy szavakba öntsük azok fájdalmát, akik elszenvedték mindezeket. Azoknak a fájdalmát, akiknek karjára és lelkébe is örökre bevésődtek a megszégyenítés időszakának számai.

Dr. Grósz Andor a beszédében arra kérte az emlékezőket, hogy bármennyire is szörnyű volt a meggyilkolt hittestvéreink sorsa, amikor a mártírokra emlékezünk, próbáljunk rájuk magukra emlékezni, nem pdig az elpusztításukra. 

– Gondoljunk felmenőinkre, rokonainkra, családunk barátaira, közösségünk minden tagjára úgy, ahogyan életüket élték: szerető szülőkként és gyermekekként, akik birkóztak a mindennapi élet gondjaival, örültek az ünnepeknek és hasznos tagjai voltak közösségüknek, mint ahogy az egész zsidó közösség is hasznos részét képezte társadalmunknak, és annyi mindent adott a hazának – fűzte hozzá.

Arra kérte a megemlékezőket, hogy azokra az emberekre emlékezzünk, akik több mint nyolcvan éve ugyanezekben a padokban ültek a zsinagógában, és ne arra, hogy ők esetleg innen harminc méterrel odébb, a zsinagóga kertjében vannak tömegsírban eltemetve. Ez azért is fontos, mert – mint mondta – az emlékévnek aktív, büszke és az erős zsidó közösség főhajtásának kell lennie a a mártírok emléke előtt, de egyben legyen ez az építkezés éve, hogy szellemiségben, lélekben és intézményeinkben egyaránt megerősödve feleljünk meg az új kihívásoknak.

A közönségA közönség

Az elnök kitért arra is: Magyarországon – éppen úgy, mint a legtöbb érintett országban – a soá egész tragédiájának társadalmi feldolgozása még várat magára, de addig is, amíg a társadalom többsége nem csak tudja, de érzi is, hogy a holokauszt nem csupán a zsidóság, hanem az egész nemzet tragédiája, a mi feladatunk marad, hogy emlékezzünk a történtekre, és néven nevezzük a bűnösöket.

– Ez különösen fontos most, amikor az egész háború utáni világrend összeomlani látszik, amikor még rövid idővel ezelőttig elképzelhetetlen háborúk dúlnak és amikor az antiszemitizmus a világ számos pontján olyan magasságokig szökött, amilyet nem tapasztaltunk az elmúlt nyolcvan év alatt – fűzte hozzá.

Amikor az október 7-én civileknek, kibuclakóknak vagy egy zenei fesztivál békés közönségének, csecsemőknek, nőknek és aggastyánoknak brutális lemészárlása, megbecstelenítése, túszul ejtése az áldozatok hibáztatásával jár együtt, amikor ennek az égbekiáltóan emberiség elleni bűntettnek a nyomán is sokan megkérdőjelezik Izrael állam jogát az önvédelemhez" – fogalmazott.

– Nyolcvan év elmúltával azt hittük, elegendő újra és újra megemlékeznünk a holokausztban elpusztított embertársainkról, újra és újra elmondani, hogy mi történt. Tévedtünk. Ez most nem elég! Most, amikor az október 7-i tömegmészárlással ellenségeink éppen arra figyelmeztettek, hogy megint a zsidók elpusztítása a cél, akkor nem elég csak beszélni és csak emlékezni. Szembesítenünk kell a világot azzal, hogy az embertelen tettek korszaka ismét itt kopogtat. Ismét zsidók, ismét mi vagyunk a célpont. 

Az elnök kiemelte: vigasz számunkra, hogy Magyarország most példamutatóan áll ki Izrael és népe mellett, példamutatóan lép fel az antiszemitizmus ellen és teszi lehetővé számunkra, hogy itt, ebben az országban békében éljük meg zsidó mivoltunkat. Ian Kershaw  brit történész szavait idézte: „Az Auschwitzba vezető út gyűlöletből épült, de közönnyel volt kikövezve”, majd azt mondta: „szeretném, ha nem engednénk, hogy közöny kövezzen ki egyetlen utat is. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a közöny, a gyűlöletet vagy a kirekesztés ellen, bárhol is történik a világban".

Dr. Grósz Andor a beszédét így zárta: 

– Habár most a magyarországi holokauszt nyolvanadik évfordulójára emlékezünk, nem tudunk múlt időben beszélni a történtekről mindaddig, amíg itt kering közöttünk az antiszemitizmus feltámasztott szelleme. Le fogjuk győzni. Nem fogunk lehajtott fejjel elvonulni.

Ezután dr. Frölich Róbert országos főrabbi, a Dohány utcai zsinagóga rabbija szólt az egybegyűltekhez. Mivel a beszédét megelőző percekben Fekete László főkántor énekelt egy zsoltárt, ehhez kapcsolódva az országos főrabbi így kezdte a beszédét:

Dr. Frölich RóbertDr. Frölich Róbert

– Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Ezt a sort hallottuk a zsoltárban, és ez a kérdés már nyolcvan éve: miért? A pár héttel ezelőtt, purim ünnepén felolvasott Eszter könyvében ott van a válasz egyik eleme, hiszen abban a zsidók elpusztítására törekvő gonosz hatalom már elkülönülő, nem keveredő népként jellemzi a zsidókat. A zsidóknak saját törvényeik vannak, s ezekhez jobban ragaszkodnak, mint az életükhöz, így tartja a gonosz Hámán. Azóta eltelt jónéhány évszázad, s ha visszatekintünk a zsidók szenvedéseire, akkor azt kell látnunk, hogy a vészkorszak nem nyolcvan éve kezdődött, hiszen megágyaztak neki a Hámán óta eltelt századok. 

A holokauszt kapcsán dr. Frölich Róbert így fogalmazott:

– A Soának talán az a legnagyobb borzalma, az emberi gonoszságnak talán az az egyik legmélyebb bugyra, hogy a halottaktól a gyilkosaik még azt az egyetlen dolgot is elvették, ami megmaradt nekik: a méltóságukat, hogy halálukban sem nevezhessék magukat embereknek. 

A főrabbi a Himnusz sorait is beleszőtte emlékbeszédébe:

– „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában. Szerte nézett, s nem lelé honját a hazában.” Látnoki szavak! Ezek voltunk mi! Az üldözöttek, akiket a gyűlölet kényszerített bujdosásra, a gyűlölet űzött és kergetett egészen a halálig. Az  üldözött szertenézett, s nem lelé honját a hazában, hiszen senkit nem érdekelt a bujdosása. Jó esetben nem törődtek vele. Rosszabik esetben föl is segítették a vagonba: menj már… 

Dr. Frölich Róbert kijelentette: miképpen a holokauszt kezdete nem 1944 tavasza, így a vége sem 1945 tavaszán következett be, hiszen ahogy véget ért a háború, s ahogy elkezdtek visszaszállingózni az isteni csoda által életben maradt túlélők, máris elkezdődött a tagadás, a társadalom máris tagadni kezdte, amit ők átéltek. Az országos főrabbi e szavakkal rótta föl a szembenézés elmaradását:

– A családtagok füstté váltak Auschwitz fölött, eltűntek az apák, anyák, testvérek, de a túlélőknek senki nem magyarázta meg ezt a hiányt, senki nem állt oda eléjük e szavakkal: igen, megtettük. Ha keressük a mai antiszemitizmus okait, ha értetlenkedünk a zsidóellenes hangokon, akkor tisztában kell lennünk vele: a szembenézés hiánya a mai antiszemitizmus egyik oka. Az, hogy a náciról azt mondják: nem volt náci. Az, hogy a történtekért a németekre kenik a felelősséget. Az, hogy nem hangzik el: bűnösök vagyunk, akár a többi nép.

Dr. Frölich Róbert drámai szavai után a nyitórendezvény koncertműsora következett, amely szép és felemelő módon adta meg az emlékezet évéhez méltó alaphangot. 

Korcsolán OrsolyaKorcsolán Orsolya

A Stahl Judit moderálásával lebonyolított műsorban közreműködött két gyermekkórus (a Lauder Sirim kórusa és a Scheiber-iskola kórusa), az Erkel Ferenc Kamarazenekar, valamint Korcsolán Orsolya hegedűművész, Nógrádi Gergely főkántor és Rost Andrea operaénekesnő. 

Nógrádi Gergely és Fekete LászlóNógrádi Gergely és Fekete László

Nógrádi Gergely hangos tetszést aratott, s hatalmas tapsot kapott Rost Andrea, aki világklasszis színvonalon adta elő Händeltől a Lascia ch'io pianga című szabadságáriát. Az est megható pillanata volt, amikor a felnőttekkel együtt színpadra lépett az operaház egyik ifjú tehetsége, Takács Fülöp Gergely, aki életkora folytán még szoprán hangosztályban énekel. 

Takács Fülöp és Nógrádi GergelyTakács Fülöp és Nógrádi Gergely

Őt hallgatva a közönség biztos lehetett abban: van ok a reményre, ha nem az országos főrabbi által említett „hámánok", hanem az ilyen tiszta hangú fiatalok alakítják a jövőt.

Rost AndreaRost Andrea

„Felmenőim zömét megölték a soában: ez nyolcvan éve kiheverhetetlen trauma családunk számára. Értük is szólnak hangjaink a Dohány utcai zsinagógában. Nagymamáim, Edit és Kati – szerencséjüknek és elképesztő élni akarásuknak köszönhetően – túlélték a haláltábor borzalmait. A fájdalmas emlékezés mellett hordozza e nyitórendezvény egyben az újrakezdés reményének üzenetét is: a legszörnyűbb helyzetekben is képeseknek kell lennünk a talpraállásra, a túlélésre!”
Nógrádi Gergely főkántor

***

Kérjük, támogassa idén is adója egyházaknak adható 1%-ával a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége munkáját!
Technikai szám: 0358

Fotók: Ritter Doron és Lakatos Péter / MTI

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Megemlékezések
A Keleti pályaudvarnál véget ért az idei Élet Menete
Zsidó világ
De mi is az az ómerszámlálás? – elmagyarázzuk!