Krasznahorkai László, az emberi lét apokaliptikus szürke zónájának krónikása

Kertész Imre után Krasznahorkai László a második magyar író, aki megkapta a világ legnagyobb irodalmi elismerését, a Nobel-díjat. Gratulálunk a szerzőnek, aki munkásságával jelentősen hozzájárult a XX-XXI. századi magyar prózanyelv megújításához és nemzetközi elismertetéséhez.

Éppen negyven éve, 1985-ben jelent meg a Sátántangó, Krasznahorkai László első regénye, amely azonnal korszakos műként robbant be a magyar irodalmi életbe. Sőt nemzetközi elismerést is hozott számára barátja és alkotótársa, Tarr Béla monumentális hosszúságú, 7 és fél órás filmadaptációja révén,  amelynek az író írta a forgatókönyvét.

A Sátántangó eredeti, sajátos és meghökkentően sűrű prózanyelve végigkíséri a szerző alkotói pályáját és azt a fajta világlátását, amely a pusztulást, az elmúlást, a filozofikus apokalipszist állítja a középpontba.  

A regény egy világvégi, elhagyatott, rég felszámolásra ítélt telepen játszódik, ami azt a Békés megyei valóságból ismerős, pusztuló, dél-alföldi vidéket idézi, ahol Krasznahorkai született és felnőtt. A metafizikai nyomor és a kiszolgáltatottság jellemzi ezt az apokaliptikus tájat, és ez a fizikai lepusztultság tökéletes külső tükörképe az ott élők belső szétesésének, reményvesztettségének és jövőtlenségének. A regény szereplői szegénységben élő, perifériára szorult kisemberek, akik úgy élnek a saját hazájukban, mint a számkivetettek. A vidéki Magyarország itt nem csupán regénytér, hanem a széteső totalitárius berendezkedés által elfeledett, kiüresedett létforma jelképe. Ennek a világnak az ábrázolásában vált Krasznahorkai olyan mesteri alkotóvá, aki immár végleg elfoglalta helyét az irodalmi Nobel-díjasok között.

Magyar író az arabok között...

A Szombat folyóirat idézi azt az interjút, amit Krasznahorkai László adott Friderikusz Sándornak a 2023. október 7-i terrortámadás után:

„A kérdésre, honnan valók az ősei, Krasznahorkai így felelt:

– Az anyai ág az erdélyi magyar. Hajdúk. Az apai ág zűrösebb, ott a Krasznahorkai az egy felvett név, az apai ágnak a neve a Korin volt. Egyszercsak megjelentek Tótkomlóson, ahol a nagyapám belesimult abba a valóságba, ami a tótkomlósi valóság volt a Horthy-korszak alatt, és az egyik különös szokása az volt, hogy néha eltűnt napokra. Majd megjelent, föltűnt, nem mondott semmit, hogy hol volt, mit csinált, a nagymamám persze kiabált vele, meg minden, ezt ő mesélte. Egyszer tovább, mint két-három nap, nem tudom, mennyi időre tűnt el, és már egy papírt hozott, és azt mondta a nagymamának, hogy innentől kezdve minket Krasznahorkainak hívnak.

–  De miért?  – kérdezte a riporter.

–  Hát ezt ő is kérdezte, a nagymamám – válaszolta az író. – Alapvetően azért, mert az már régóta szóba került, hogy meg kell változtatni a Korin nevet, amely egy nem túl ritka tót vagy szlovák név.

– Ettől akarta megkülönböztetni magát a nagyapja?

– Akkor az volt a fontos, hogy szlovák eltűnjön. Azért nem a holokauszttal kezdődött a pogrom, mint népszokás. Az egészből számomra az derült ki kamaszként, amikor ezt megtudtam, hogy hát természetesen az én ősöm, ez a zsidó, ez nem volt érdekes, és apám sem mondta soha ezt, csak annyit…

– Merthogy zsidók?

–Igen, részben. Szóval, ki tudja, hogy elfogadnának-e. Az arabok biztos elfogadnának most ott, hogy levágják az orrom, aztán a két fülem, aztán a szemem kiszúrják, a nyelvem kitépjék, minden, ami kiáll belőlem, levágják, megkínozzanak, ezek után agyonlőjenek. Tehát annyira azért elég ez a zsidó múlt a számomra. Szóval ennyi a családtörténet.”