„Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet...”

– A „bot” kényszerű alternatíva bármilyen konfliktusban, és csak végső esetben lehet a megoldás eszköze. A bölcsesség koronája a türelem, a szép szó, a meggyőző beszéd! – tanítja a Hukát hetiszakasszal kapcsolatos írásában Szerdócz Ervin újpesti főrabbi.

A pusztában vándorló nép vizet követel: „Minek is hoztátok az Örökkévaló gyülekezetét a sivatagba, hogy meghaljunk mi és barmaink.”( IV.M. 20/4.) Mózes Isten parancsára egy bottal ráüt a sziklára és csoda történik: a sziklából friss víz, az „élet”, a túlélés vize fakad. A történet mégsem a csodáról, hanem Mózes tévedéséről szól, aki nem bűnt, hibát követett el!

Milyen botról lehet szó? Olvastunk botról, amivel Jákob átkelt a Jordánon. Jehuda botot hagy zálogul.  Mózes bottal tett csodákat Egyiptomban. A rézkígyót is botra helyezte, hogy megvédje népét a kígyók halálos csípésétől. Áron a Fáraó előtt botot változtat kígyóvá. Dávid is bottal öli meg a pogány óriást.

Hetiszakaszunkban a bot „szerepe” tulajdonképpen másodlagos. Eszköz, amely „beindítja” a csodát. A bottal „csak” jeleznie kellett volna, hogy a csoda, a „vízfakasztás” csodája fog bekövetkezni. Mózes e helyett a sziklára üt. „ Isten embere” (90. Zsolt.) büntetésül nem léphetett be az Ígéret Földjére.

Mózes hibája nem is az volt, hogy ráütött a sziklára, hanem az, hogy milyen bottal tette! Isten parancsa így hangzott: „vedd a botot”. A határozott névelő arra utal, nem bármilyen, egy bizonyos „a bottal” kellett vizet fakasztania a sziklából. 

Két bot jöhetett számitásba: az egyik Ároné, a másik Mózesé. Joszéf Rozen rogacsovi rabbi (1858-1936) szerint „A” bot, amit Mózes használt, Áron botja volt! Mózes abban a helyzetben úgy ítélte meg, hogy Áron – főpap lévén – rangban felette áll, ezért az ő botját „használta”. Óriási különbség! 

A Midrás szerint Áron botja fából volt, Mózesé ellenben kőből. Amit Mózes nem vett figyelembe, az volt, hogy a fa alkalomadtán tisztátalanná válhat, sajátja viszont kőbot volt, ami nem válhat tisztátalanná. 

Ismert, hogy a „havi tisztátalanság” után, a házaspárok csak azután élhetnek házaséletet, miután a feleség rituálisan alámerült arra alkalmas tiszta forrásvízben. Mózes tehát, azzal, hogy Áron tisztátalan botját használta, a sziklából fakadó víz fogyasztásra alkalmas, de rituális megtisztulásra alkalmatlan volt. Azzal, hogy Áron botjával fakasztott vizet, Mózes közvetve hozzájárult a házastársak közötti pörlekedésekhez. A sziklából fakasztott víz „a pörlekedés vizeként” vált ismertté.

Lévi Jichák Derbarmdiger berdicsevi rabbi (1740-1809) szerint Mózesnek volt egy súlyosabb hibája is: méregbe gurult, indulatos lett. Így szólította szomjas, vizet követelő népét: „Halljátok csak, ti engedetlenek! Vajon ebből a sziklából hozzunk-e ki vizet nektek?” (IV.M.20/10.) A zsidó nép engedetlen és lázadó volt. Mózes részéről mégsem volt helyes ilyen kemény hangon szólni, különösen nem a népe egész közösségének jelenlétében. Beszélhetett volna Isten esküvel megerősített ígéretéről. Bíztathatta volna népét, hogy beviszi őket Isten által igért országukba. Ezzel, mintegy indirekt módon, ráébresztette volna Isten oltalma alatt levő népét, hogy nem helyes türelmetlennek, lázadónak lenni. 

Mózes a kemény szavakkal megzavarta népét. Beszédével nem váltott ki egyebet, mint zavart és ellenállást. Ezt tapasztalva az indulatba jött Mózes erővel ütött a sziklára.

Mire tanít a történet? Bármely konfliktusban a „bot” kényszerű alternatíva, és csak végső esetben lehet a megoldás eszköze. A bölcsesség koronája a türelem, a szép szó, a meggyőző beszéd. A történet konklúziója: Nem ütés, hanem szép szó. Zekarja próféta is ezt tanítja: „Nem hadsereggel, nem hatalommal, hanem Szellememmel!”(4/6)