Amikor Jiszrótól, a midjanita paptól tanult a zsidó nép…

– Mi volt Jiszró érdeme, hogy a Tóra átvételének hetiszakasza e midjanita papról van elnevezve? – a JITRÓ hetiszakasz kapcsán erre a kérdésre keresi a választ Szerdócz Ervin rabbi az alábbi írásában. 

A „Jiszró” hetiszakasz a zsidó történelem legfontosabb momentumáról számol be: a Szináj lábánál a zsidó nép elfogadja a Tórát, vallási identitásának biztosítékát.

Több kommentátorban felvetődött a kérdés, hogy miért kapta a hetiszakasz Jiszróról, a midjanita bálványimádó papról a címét, holott ő jelen sem volt a meghatározó történelmi eseményen. Rabbi Mosé ben Majmon (Rambam 1138-1204), a legnagyobb középkori filozófus szerint Ábrahám ősatya érdeme, hogy a világon elsőként fogta fel és ismerte el az univerzumot teremtő és irányító szubsztanciális „Egy Isten” létezését. A Midras Tehuma azt tanítja, hogy nem volt a világon egyetlen bálvány, melyben Jiszró nem kereste volna a „Teremtőt”, ám egyikben sem találta.

„És ment Jiszró, Mózes apósa Mózeshez, annak fiaival és feleségével a sivatagba, ahol táborozott, Isten hegyéhez.” (II.M.18/5) Jiszró így köszöntötte vejét: „…legyen áldott az Örökkévaló, aki megmentett benneteket az egyiptomiak hatalmától...” (I.M. 18/10)

A Talmud áldásokkal foglalkozó fejezetében felvetődik a kérdés, hogy miért csak olyan csodáért mondunk áldást, ami sokasággal (közösséggel) történt, de olyanért nem, ami az egyénnel.

„Volt egy ember, aki Ávár Jeminába ment és oroszlán támadt rá. Csoda történt és megmenekült tőle. Ment Rává elé, aki mondta: bármikor, ha odaérsz arra a helyre [ahol a csoda történt], mondj áldást: Áldott…, aki csodát tett velem ezen a helyen! Már, Ráviná fia egyszer Árávot völgyében ment és vízre szomjazott. Csoda történt, egy forrás jelent meg előtte és ivott belőle. Útban Árávot felé, Mehoza piacán ment egy ember és rátámadt egy bolond teve, ekkor leomlott egy ház fala, bement és megmenekült. Amint megérkezett Árávotba, áldást mondott: Áldott, aki csodát tett velem Mehozában a tevével. A bölcsek azt mondták: olyan csodáért, ami a sokasággal történt, mindenki köteles áldást mondani, de olyan csodáért, ami az egyénnel történt, csak az egyén köteles áldást mondani.

Mondta erre Rává: Aki azt kérdezi: miért nem történnek velem csodák, abból hiányzik az élet igazi csodájának felismerése, ami nem más mint az élet egésze, és fennáll annak a veszélye, hogy a >>csodatevők<< megingatják a hitét.” (Bráchot 54a)

Rabbi Mose ben Majmon a Talmud előbbi gondolatára írja: „ha valakinek a hite csodákra épül, annak szívében hiba van, mert csodát tenni mágia vagy varázslat által is lehetséges”. (More Nevuchim)

Mi volt hát Jiszró érdeme? Megtanította, hogy áldást kell mondani már megtörtént (szerencsés) esemény után is. Az egyiptomi fogság alatt a zsidók bálványimádók között éltek. El is felejtkeztek őseik Istenéről. „…és hallottam Izrael gyermekeinek jajkiáltását”. (II.M.6/5) Elkezdődtek a csodák! Az Egyiptomot sújtó tíz csapás, a Sás-tengeren való átkelés terelte vissza Izrael gyermekeit őseik Istenéhez. Ebben a történelmi fordulatban kapott szerepet Jiszró, aki önmaga is megtapasztalta a bálványimádástól történő elválás nehézségét és az „EGY” láthatatlan, „nevesincs” – Spinoza szerint – szubsztanciális Istent kereső kételyek, nehézségek bonyodalmát. Jiszró felismerte, hogy amikor áldást mondunk, az áldás szövegével közelebb kerülünk Istenhez, és általa a tapasztalaton túli, spirituális világhoz.

Jiszró azt mondta: „Most tudom, hogy nagyobb az Örökkévaló mind az isteneknél [bálványoknál], mert azzal sújtott rájuk, amiben konokul vétettek!” (II.M.18/11)

Mi történt azután Jiszróval? „És Mózes távozni engedte apósát és az elment a saját országába.” (II.M.18/27.) Rasi (Slomo ben Jichák 1040-1105) szerint Jiszró hazasietett, hogy népét zsidó hitre és áttérésre biztassa.